10-02-27
- » 2010 / 08
- 2010. febr. 27. 19:44 | Írta: Dealer | Premier | 9 Komment
Egek ura
(Up in the Air)
„Történet egy férfiről, akinek fontos a légi társaság.” – hirdeti a film ezúttal valóban szellemes magyar plakátja. Ryan Bingham (George Clooney) a felhők felett éli az életét, az év 365 napjából 270-et külföldön tölt, szinte minden nap közelebb kerül a hőn áhított 10.000.000 megtett mérföldhöz, az American Airlines törzskártyás utasa, nem hisz az olyan földi dolgokban, mint a szerelem vagy a család, nincsenek barátai, mégis mindenki ismerőse, egyedül él, mégsem magányos. Feladata kirúgni az alkalmazottakat a gyáva főnökök helyett, és elhitetni velük, hogy ez nem valaminek a vége, sokkal inkább valami új kezdete.Ryan a legjobb abban, amit csinál, ráadásul élvezi is; elegáns öltönyben, méregdrága mobiltelefonnal a zsebében, még drágább bérelt autó volánja mögött érkezik a reptérre, majd csomagját - melyben minden, az életben maradáshoz számára szükséges dolog élére állítva megtalálható – maga után húzva felszáll az első osztályra, hogy az Egyesült Államok területén bárhol kirúgjon bárkit, majd előadást tartson a hátizsákba csomagolt életről. Arról az életről, ami sokak számára talán képletes, Ryan esetében azonban maradéktalanul igaz; testvéreivel nem tartja a kapcsolatot, nincsenek barátai, akiket felhívhatna egy unalmas estén, mert nincsenek unalmas estéi sem. Számára az otthon, ami egy átlagembernek egy meleg lakást, házastársat és gyerekeket jelent, nem más, mint egy repülőgép, olcsó ételek, elszívott levegő, műanyag gyümölcslevek, mosolygós stewardessek, elegáns lakosztályok és a folyamatosan utazás. Képtelen bármilyen kapcsolat létesítésére, az elkötelezettség gondolata ijesztően hat rá, ha össze is melegedik valakivel, az garantáltan olyan, mint ő. Így esik meg, hogy a puccos szálloda bárjában megismert Alex (Vera Farmiga) első pillantásra leveszi a lábáról; a nő szemlátomást betéve ismeri a bankkártyák, légitársaságok és autóbérlő cégek legfontosabb jellemzőit, ízlése egyezik a férfiéval, és nem vágyik semmiféle elkötelezettségre, ráadásul ezt ki sem kell mondania. Életük egy határidőnapló, tele bejegyzéssel, de pár leküzdhető kilométer nem állhat az útjába egy együtt töltött éjszakának, így a kapcsolatban semminemű fejlődés nem történik; egy héttel később is éppen annyira állnak közel egymáshoz, mint a megismerkedésük órájában. Alex talán nem az első, nem is az utolsó ilyen nő Ryan rohanó életében, így ami felkavarja az állóvizet, nem az ő személyéhez köthető. Egy másik nő, a fiatal Natalie (Anna Kendrick) Ryan cégéhez kerül, és láthatóan másképp gondolkodik, mint az öregek; célja, hogy videokonferenciák útján mutassanak ajtót az alkalmazottaknak, ami által 85%-kal csökkennének a cég kiadásai, hiszen az ügynököknek nem kellene repülőre ülniük. Az ötlet remek, kényelmes, gazdaságos, elegáns, gondolja a főnök. Az ötlet pokoli, pusztító, máglyára való, gondolja Ryan. A férfi ugyanis ezzel rákényszerülne az átlagos életre, ő is csak egy lenne a sok öltönyös rabszolga közül, akik kilenctől ötig egy irodában ülnek, este elmennek a haverokkal sörözni, Isten tudja, talán még egy nő is az életébe sodródhat, akivel óvatlanságból összeházasodik, és már kész is a baj. Ezen felül Ryan hisz abban, amit csinál, szerinte a munkája művészet, aminek alappillére a személyes jelenlét, ezért főnöke megbízza, hogy pár napig vigye magával a fiatal lányt, és bizonyítsa be neki, hogy az ötletnek nincs létjogosultsága. Az Egek ura alapkonfliktusa tehát világos; a megszokott menetrendtől nem szívesen szakadunk el, a dolog pikantériája, hogy Ryan megszokott élete mindenki más szemében felfoghatatlanul szokatlan.
Jason Reitman (Juno) rendező legújabb filmjében visszanyúl a gyökerekhez, nem visz végbe semmi forradalmit, helyette a már-már elfeledett, hagyományos elbeszélési módon keresztül bemutatja hősét, és annak reakcióját egy olyan helyzetre, amit a háta közepére sem kíván, miközben rengeteg értékes témát érint, nem csak felületesen, de ügyesen elkerülve a sablonok és panelek csapdáit. Műfajilag is nehezen besorolható, lehetne dráma, életrajzi film, vígjáték, szatíra, romantikus film, de leginkább egyik sem, és mindegyik. Ahogy az életben is találkozunk olyan érzésekkel, történésekkel, melyeket nem szívesen zárunk egy megcímkézett borítékba, úgy akadnak olyan filmek is, melyek ledobják magukról a kategorizálást. A műfajiságon túl azonban valami biztosan kijelenthető a filmről; jutalomjáték. Nem csak George Clooney (Mint a kámfor) számára, aki élete legjobb alakítását nyújtja, de a másik két főszereplő, az Alexet alakító Vera Farmiga (A Tégla) és a Natalie szerepében tündöklő Anna Kendrick (Alkonyat) számára is. Clooney alakítását minden dicsérő jelzővel bátran lehetne illetni, amit a vásznon véghezvisz, legalább akkora volumenű játék, mint amit Jack Nicholsontól (Batman) láthattunk a Lesz ez még így se című filmben, mellyel mellesleg számos közös pontot mutat az Egek ura. Farmiga és Kendrick szintén tökéletes választásnak bizonyultak, bár utóbbi az első fél órában kissé egysíkúnak bizonyult, hamar világossá tette, hogy ez távolról sincs így; Natalie szerepe számos díj mellett az elismerést is garantálja számára. Nem meglepetés, hogy a mellékszereplőket sem kell félteni; a cég főnökének szerepében Jason Bateman (A királyság) épp olyan remek, mint a Ryan házasodni készülő húgát alakító Melanie Lynskey (A dicsőség zászlaja), a vőlegényt alakító Danny McBride (Trópusi vihar) vagy a nyúlfarknyi, de annál értékesebb szerepre beugró Sam Elliot (Hulk). A kirúgott dolgozókat a való életben is munkájuktól megfosztott emberek alakítják, mondanom sem kell, hitelesen, azonban akad két kakukktojás. Egyikük J.K. Simmons (Égető bizonyíték), akit bármikor bármilyen filmben szívesen látunk, és természetesen ezúttal sem okoz csalódást, másikuk pedig Zach Galifianakis (Másnaposok), akinek köszönhetően már a film első percében megértjük; ez a munka nem gyerekjáték. A produkció nem kevesebb sikerrel kényezteti a nézők szemét és fülét is, a zseniális főcím máris előre vetíti, mire számíthatunk; a gyönyörű madártávlatból készült képekkel minden új városban játszódó jelenet előtt találkozhatunk majd, Sharon Jones és a The Dap-Kings This Land is your Land című dala pedig hasonló kellemes zenei betéteket ígér, ami maradéktalanul teljesül is, többek között felcsendül Sad Brad Smith Help yourself, Graham Nash Be yourself, valamint a stáblista egyfajta meglepetéseként Kevin Renick Up in the Air című dala is. Felmerül a kérdés; mi a titok? Mert az, hogy az Egek ura egy minden elemében hibátlan film, valóban első osztályú színészi alakításokkal, a Walter Kirn regényből készült remek forgatókönyvvel, tökéletes zenével és gyönyörű képekkel, dicséretes. De amitől sokkal több lesz egy egyszerűen remek filmnél, az talán kicsit a mondanivalója, az indirekt üzenete, az, hogy miközben néha a térdünket csapkodjuk a ritkaságszámba menően fantasztikus dialógusokon, és Ryan egysorosain, tudjuk, hogy életünk egyik legtragikusabb filmjét nézzük. Hogy a moziból hazafele menet nem a válság elmúlt éveiben elbocsátott emberek tömegei iránt érzünk szánalmat, és hogy valamiért az elegánsan fényűző életmód, amit Ryan él, még egy-egy perverz gondolat erejéig sem tűnik vonzónak, akkor sem, ha mi is hasonló típusú emberek vagyunk. Reitman és csapata olyan magasságokba emeli a nézőt, ahol ezek a gondolatok megszületnek, és pár napig garantáltan nem szűnnek meg, kiáltanak az újranézésért, még a könyv elolvasásáért is, és megbocsáthatóvá teszik az olyan apró, bátortalan mozzanatokat, mint a film kissé talán méltatlanul egyszerű és hirtelen lezárása, vagy Ryan kényszerű védőbeszéde a házasság mellett.
A Golden Globe és a BAFTA díjátadóin egyaránt csak a legjobb forgatókönyv díjáért járó szobrot vihette haza a film, és minden jel arra utal, hogy március 7-én az Akadémia sem fogja jobban értékelni a produkciót. Bár a legjobb férfi főszereplő, a két legjobb női mellékszereplő, a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb rendezés és a legjobb film díjáért is indul, és ezek közül akár mind a hat jelölést jogosan válthatná díjazásra, várhatóan alulmarad a legfontosabb kategóriában. És bár a lélektelen látványparádék (Avatar), a jó (District 9, A bombák földjén) és a közel tökéletes (Becstelen brigantyk, Fel) filmek között szinte elvész Reitman mesterműve a közvélemény szemében, egy valaki már biztosan végtelenül boldog lenne, ha 8 nap múlva a borítékon csak annyit látna; „Up in the Air”.
Egek ura
Magyarországi premier : 2010.02.18.
10-02-20
- » 2010 / 07
- 2010. febr. 20. 19:07 | Írta: Dealer | Saga | 16 Komment
A Mátrix trilógia
Mátrix
(The Matrix)
„A háború béke, a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő.” George Orwell 1984 című regényének egyik alaptézise egyben a Wachowski fivérek (Speed Racer – Totál turbó) 1999-es alkotásának lényege is; a békés mindennapok mögötti állandó háború, a láncra vert szabadság és a szemellenzős lovak önámító boldogsága soha nem látott bátor, eredeti és forradalmi tálalásban találkozott a mozivászonnal, és egy csapásra forradalmat írt. A Szárnyas fejvadász óta a science-fiction felhígult műfaja ontotta magából az egyre egyszerűbb és sablonosabb, állandó panelekre épülő produkciókat, csak elvétve találkozhatott a rajongó közönség néhány ékes darabbal (12 majom, Brazil), és első pillantásra a Mátrix sem ígért többet egy elképesztően látványos akciófilmnél.Ahogy azonban a film szereplői is megállapítják; a látszat néha csal, és bár valóban soha nem látott akciójeleneteket tartalmaz a film, a filozófiája sokkal nagyobb hangsúlyt élvez, és mellbevágó őszinteséggel helyezi el a szilánkot a néző agyába. Thomas Anderson (Keanu Reeves) Neo név alatt dolgozó hacker, nappal egy jól menő szoftvercég dolgozója, éjjel számítógépes bűnöző, aki érzi, hogy valami nincs rendben a világgal. A sokak által a legveszélyesebb élő embernek titulált Morpheus (Laurence Fishburne) végül felajánlja számára a lehetőséget; élheti tovább az eddigi életét öntudatlanul, vagy választ kaphat arra a kérdésre, ami régóta foglalkoztatja; mi az a Mátrix? Hősünk természetesen a nehezebb utat választja, mentora pedig megmutatja neki, milyen mély a nyúl ürege. A valóságban 2199-et írunk, a XXI. század elején a mesterséges intelligenciával ellátott gépek fellázadtak az emberiség ellen, és átvették az uralmat felettük. Néhányszáz ember mélyen a felszín alatt egy Zion nevű városban próbál túlélni és küzdeni a gépek hatalmas serege ellen, miközben egyre több tudatot igyekeznek felszabadítani. A gépek ugyanis már termesztik az embereket, és miközben energiát nyernek belőlük, álomvilágban terelgetik őket, amit több milliárdan hisznek valóságnak. A körülöttünk lévő világ nem több egy ügyesen megírt programnál, minden látszat, semmi sem valódi. Azonban létezik egy prófécia, mely megjövendöli a Kiválasztott érkezését, Morpheus pedig szentül hiszi, hogy Neo az, aki véget vet a harcnak és felszabadítja az emberiséget. Ezért mutatja meg neki a valóságot, és ezért állítja élete talán legnehezebb döntése elé. A történet persze rejteget magában további részleteket, nem beszélve a folytatások által tovább gondolt, és kissé talán direkt módon összekuszált szálakról. A rendezők persze nem teljesen saját kútfőből dolgoztak; az ókori görög mitológiáktól kezdve Platón barlang-elméletén keresztül Orwell munkásságáig jónéhány forrásból merítettek néhány ötletet, ahogy a látványos akciók és a forradalmi bullet-time technika is visszaköszön néhány korábbi japán anime alkotásból, azonban a részletek átemelése a rengeteg utalásnak köszönhetően nem tekinthető lopásnak. Nem véletlen, hogy Neo a 101-es szobában lakik, ahogy az Akira című anime alkotásra is találhatunk utalást az Orákulumnál kanalat hajlító gyermek személyében, de elég a nevekre (Neo, Trinity, Morpheus, Nebuchadnezzar, stb.) gondolnunk. A remekül megírt forgatókönyv mellett hasonló elánnal megírt karakterekkel is találkozhatunk, melyeket jobbára tehetséges színészek keltenek életre. Bár Keanu Reeves nem tartozik a legjobb színészek közé, Neo szerepében láthatóan jól érzi magát, és nem okoz csalódást, Laurence Fishburne, Carrie-Anne Moss (Memento), az Orákulum szerepében Gloria Foster (A remény városa), valamint Joe Pantoliano (Daredevil – A fenegyerek) is élvezetes alakítással szolgálnak, aki azonban tökéletes alakítás nyújt, az Hugo Weaving (Farkasember) Smith ügynök szerepében. Felejthetetlen monológjaival csak Morpheus szónoklatai vetekszenek, az emberiségről, mint vírusról alkotott elképzelése pedig a film egyik csúcspontját jelenti. Hasonló emelkedett pillanatokban azonban egyáltalán nincs hiány, elég, ha csak a minden alkalommal tökéletesen megkomponált akciójelenetekre gondolunk, legyen szó tűzpárbajról vagy közelharcról, a lassítások és az ügyesen adagolt bullet-time technika pedig gondoskodik róla, hogy évtizedekig emlékezzünk Neo akciójára a tetőn, Smith ügynökkel történő összecsapására az aluljáróban vagy éppen a Trinity oldalán zajló harcra a csarnokban.
A Mátrix nagyon közel áll a nem létező tökéletes film definíciójához. Hibátlan forgatókönyv, remek színészek, forradalmi akciók, gyönyörű fényképezés, ötletes beállítások, profi hanghatások, jól megírt szövegek és egy azóta is példátlan elképzelés a szép új világról. Bár néhány kérdésre nem kapunk választ, a végső jelenet után a nézőben nincs hiányérzet, a fantáziára van bízva a be nem mutatott fejlemény, és bár a folytatásnak volna létjogosultsága, kevesen érezték indokoltnak. Ennek ellenére 2003-ban két rész is követte az első részt, amelyek bár rontottak az összképen, nem változtattak a tényen, miszerint 1999-ben forradalmat láthattunk a vásznakon.
MátrixMátrix – Újratöltve
(The Matrix Reloaded)
Nem a közönség nyomása, nem is az alkotók fantáziájának szárnyalása, inkább csak a pénz volt az, ami életre hívta 2003-ban a második és harmadik részt, melyek gyakorlatilag egy történetet mesélnek el, félbevágva, ahogy azt Quentin Tarantino (Ponyvaregény) is tette Kill Bill című filmjével. 1999-ben az első rész hatalmas bevételeket ért el, a rendezőknek pedig volt egy B tervük a folytatásra, így tovább gondolták a történetet; a folytatások pontot tesznek a négy éve elkezdett történet végére, de időközben még több szálat indítanak útjára, hogy aztán végül csupa megválaszolatlan kérdéssel zárják le a trilógiát.Zion veszélyben van; a gépek rátaláltak a városra, és elkezdték magukat befúrni a mélybe, órák kérdése, hogy elérik a város falait, és elpusztítják az emberiség fennmaradt részét. Eközben a Mátrixban is felpörögnek az események; az első rész végén elpusztított Smith (Hugo Weaving) visszatért halottaiból, és erősebb, mint ügynöktársai, képes másolással sokszorosítani magát és ereje a Kiválasztottéhoz hasonló. Neo (Keanu Reeves) egyre több kétellyel folytatja a prófécia által kijelölt útját, balsejtelem gyötri, Trinity (Carrie-Anne Moss) elvesztésétől tart, miközben teherként nehezedik rá a városlakók elvárása vele szemben. Az Orákulum (Gloria Foster) mutatja meg számára ezúttal is az utat; ki kell szabadítaniuk a Kulcskészítőt (Randall Duk Kim) a Merovingi (Lambert Wilson) fogságából, hogy segítségével Neo eljuthasson a Forráshoz, és válaszokat kapjon. Bár ügyesen veszik fel az előző rész végén letett szálakat, stílusában attól túlságosan is elütő történetet sikerült ezúttal papírra vetni, ami önmagában remek, elgondolkodtató és jóval eseménydúsabb, mint az első részé, azonban érezhetően egyszerűbb, fiatalabb korosztályt megcélzó, lebutított, és köszönőviszonyban sincs az addig ismert stílussal. Ha ezen a zavaró tényezőn túlteszi magát a néző, egy igazán jó filmet kap, ami egy kicsit felborult egyensúlyban ugyan, de hihetetlen akciókat és súlyos gondolatokat egyaránt tartalmaz. A két órás játékidő alatt a film egy másodpercre sem képes leállni, a lassabb pillanatai is élvezetesek, úgy, mint a barlangtánc vagy Neo és Hamann kancellár (Anthony Zerbe) beszélgetése Zionban. A film túlnyomó része a Mátrixon belül játszódik, ebből adódóan szüntelen akciók és elképesztő látvány a jussunk, töménytelen verekedés és tűzharc, rengeteg bullet-time, és hatalmas robbanások. Az autópályán zajló üldözési jelenet kiemelkedik mind közül, minden idők egyik legprofibban összeállított jelenetsorában láthatunk autós és motoros üldözést, verekedést egy száguldó kamion tetején, motorozást szembeforgalommal és vagy egy tucatnyi felrobbanó járművet. A már ismert szereplők többnyire változatlanul térnek vissza, bár Neo és Trinity átmentek némi változáson, és Morpheus inkább már a háttérből irányít, egyengeti az utat Neo előtt. A színészek ezúttal is jó formában vannak, Smith karaktere pedig sokkal központibb szerephez jutott, így Hugo Weaving (Farkasember) is kiélheti magát, figurája, ha lehet, még inkább az ellenszenvesség és a szimpatikusság vékony határán áll, mint az előző részben. Az új szereplők között akadnak érdekes és érdektelen figurák, a Lambert Wilson (A Macskanő) alakította Merovingi jelenetei nagyon élvezetesre sikerültek, Monica Bellucci (A passió) azonban elég esetlen nyúlfarknyi szerepében, inkább csak szépségével tesz hozzá a filmhez. Kulcsfontosságú új szereplő az Építész, akit Helmut Bakaitis (Mátrix – Forradalmak) alakít, és akihez egy robbant zavaros, ám annál magasabb információtartalommal bíró monológ tartozik a fináléban. Zionban ismerkedhetünk meg a legtöbb új karakterrel, de Roland (David Roberts), Lock parancsnok (Harry Lennix), Mifune (Nathaniel Lees) és Zee (Nona Gaye) inkább a harmadik részben kerülnek előtérbe, nem beszélve a folytatások legborzalmasabb, legbárgyúbb szereplőjéről, a Clayton Watson (Krédó) alakította Kölyökről. Zeneileg jóval erősebb a folytatás, Don Davis (Ellenséges terület) pergőbb, dinamikusabb zenéket komponált, az olyan előadók és zenekarok pedig, mint Rob Dougan és a Fluke lényegesen megkönnyítik a dolgát. Az egész produkción érződik, hogy lényegesen több pénzt fordítottak rá, ez ugyan jót tesz a külsőségeknek, de néha egy hosszú reklámfilm hatását kelti a nézőben, az Audi, a Samsung és a Powerade logói sajnos meglehetősen sűrűn bukkannak fel, a film tematikáját tekintve pedig ez meglehetősen kiábrándítóvá és hiteltelenné teszi az eseményeket.
A Mátrix – Újratöltve igazán jó film, de elődjét csak látványosságban éri utol, bár ott le is hagyja, azonban szellemiségében jóval egyszerűbb, néhány pontján ugyanakkor egyértelműen feleslegesen túlbonyolított. Szerencsére a filmnek van lelke is az elképesztő külsőségek mögött, legnagyobb hibája pedig nem a sajátja, hanem a harmadik részé, ugyanis ott derül majd csak ki, hogy a második rész ígéretei egytől-egyik hamisak, és mivel ebben a részben nincs megállás, a záró epizódra elfogy majd a szufla, és kínos unalmaknak nézünk elébe. Ettől függetlenül azonban a második rész egy tartalmas akciófilm, talán egy kicsivel több is annál.
Mátrix – Újratöltve
Mátrix – Forradalmak
(The Matrix Revolutions)
A Mátrix – Újratöltve után fél évvel került a mozikba a befejező rész, melytől mindenki a megváltást várta. Az első rész zsenialitása, és a második rész összességében kellemes utóíze arra utalt, hogy a harmadik felvonásban nem lesz panasz a minőségre, a szálak elvarratnak, a háború így vagy úgy, de véget ér, a szereplők sorsa eldől, és pont kerül a történet végére. Ehelyett egy helyenként vérlázítóan unalmas, semmitmondó, ürességtől kongó filmet kapunk két monumentális akciójelenettel, zavaros válaszokkal, még több kérdéssel, bárgyú forgatókönyvvel.A film ott kezdődik, ahol az előző véget ért; Neo (Keanu Reeves) a valóságban is alkalmazta emberfeletti erejét, a teste azonban nem készült fel rá, ezért kómában fekszik közvetlenül Bane (Ian Bliss) mellett, aki valójában Smith (Hugo Weaving) valóságba átjutott másolata. A gépek már szinte Zion kapujában vannak, az idő tehát sürget. Neo az Állomáson rekedt, félúton a valóság és a Mátrix között, a Vasutas (Bruce Spence) és a Merovingi (Lambert Wilson) fogságában, ezért Trinity (Carrie-Anne Moss) és Morpheus (Laurence Fishburne) a segítségére sietnek. Gloria Foster (A remény városa) sajnálatos halála miatt az Orákulumot Mary Alice (Tökéletes világ) alakítja, aki végső eligazítást ad Neónak; minden dolog, aminek kezdete van véget is ér, a háborúnak hamarosan vége lesz, a Kiválasztott és Smith (Hugo Weaving) csatája fogja eldönteni az emberiség sorsát. A Smith program ugyanis továbbfejlesztette önmagát, egyedül Neo állíthatja meg, azonban ha ez nem sikerül, a Mátrixnak és a Gépek világának is vége, Smith pedig világuralomra tör. Ezért Neo elindult a Gépek Városába, hogy személyesen a Deus Ex Machinától kérjen segítséget. A második rész eseménydús pörgése után különösen zavaró az a lassúság, ami a filmet jellemzi, eltekintve Trinity és Morpheus bejutásától a Merovingihez csak a Zionban zajló közel 20 perces csatajelenet és a szintén eposzi hosszúságú finálé Neo és Smith között rejt magában némi adrenalint, utóbbi azonban komolyan vehetetlen súlytalansága miatt. Bár roppant látványos, a megszokott tökéletességgel megkoreografált közelharc helyett két képregényhős csatáját láthatjuk, a készítők pedig nem győzték hangsúlyozni, mennyire egyformán erősek: valahányszor közel kerülnek egymáshoz, annak egy hatalmas robbanás a vége, ütésváltás alig történik. Az őrszemek és a zioni katonák harca annál jobbra sikerült, nem csak remek látványosság, de súlyos lövések és robbanások halmaza is, amit sajnos néha megszakít egy kis bárgyú közjáték, köszönhetően a Kölyöknek (Clayton Watson), aki a hasonló filmek kötelező szerencsétlen hőseként igyekszik kivonni mindennemű komolyságot a képletből. A film nem tudta ledobni magáról a hétköznapi hősöket sem, bár mentségére legyen mondva; legtöbbjük életét veszti a harcok közben. A depresszív hangulat ezen felül jónéhány momentumban jelen van; Neo súlyosan megsérül, és a végső harcot sem ússza meg néhány karcolással, valamint kulcsfontosságú szereplők is az életüket áldozzák a nemes cél érdekében, ami kissé felemásra sikeredett. A befejezésben ugyanis rébuszokban beszélő szereplők semmitmondó párbeszédeinek lehetünk tanúi, de a trilógia stílusától botrányosan elütő záróképsor nem ad választ egyetlen kérdésre sem. A nézőnek pedig az az érzése támad, talán maguk a készítők sem tudják a válaszokat, belegabalyodtak a saját félmondataikba, és az egyszerűbb megoldást választották, ezzel becsapva rajongók millióit világszerte. A színészi játékot ezúttal már inkább érheti szó, sajnos Laurence Fishburne (Halálhajó) karaktere méltatlanul háttérbe szorult, helyette a Zionban tevékenykedő parancsnokok, katonák és tanácsosok próbálják betölteni az űrt, nem sok sikerrel. Hugo Weaving (Farkasember) kissé ripacs alakítása miatt Smith átesik a ló túloldalára, az olyan érdekes mellékszereplők pedig, mint a Merovingi csupán pár percig láthatóak. Azáltal, hogy a produkció 80%-ban a valóságban játszódik, nem csak a nyomasztó hangulatot sikerült elérni, hanem azt is, hogy halálos unalom telepedjen a jelenetekre; a csata kivételével semminek nincs ugyanis súlya, nincs izgalom, nincsenek akciók, de még jól megírt párbeszédek sem, csak hatalmas alapigazságok és jelentéktelen félmondatok. Az összkép azonban még így is elfogadható, egy közepes sci-fi akciófilm némi háttérzajjal, de az előzmények tekintetében ez nagyon kevés.
A Mátrix elkezdte, a Mátrix – Újratöltve ügyesen folytatta, a Mátrix – Forradalmak pedig nem tett semmit. A történet nincs lezárva, nincs befejezve, a szálak nincsenek elvarrva, a megoldások pedig mellőznek minden logikát. Sajnálatos módon a trilógia záródarabja csúfos kudarc, mert bár önmagában hiába egy középszernél alig jobb film, ha a sorozat részeként egy semmitmondó, értéktelen jelenethalmaz.
Mátrix - Forradalmak
10-02-13
- » 2010 / 06
- 2010. febr. 13. 19:33 | Írta: Dealer | Premier | 7 Komment
A bombák földjén
(The Hurt Locker)
A háborús filmek műfajában nem hétköznapi vállalkozás valami újat, frisset és forradalmit felmutatni. Az új évezredben is találkozhattunk olyan művekkel, amelyek a biztonságosabb utat választva A leghosszabb nap, A halál 50 órája vagy A híd túl messze van által kitaposott ösvényen haladva értek el sikert, ugyanakkor láthattunk jó néhány próbálkozást a másik oldalról is. A Tigrisek földjén, A Sólyom végveszélyben vagy éppen Az elit alakulat című tíz részes minisorozat mind rengeteget adtak hozzá a műfajhoz, ahogy Kathryn Bigelow (Holtpont) legújabb filmje, A bombák földjén sem tesz másképp. Irak, Bagdad. Három amerikai katona szólítja fel a helyieket a terület elhagyására, miközben fegyverrel követik minden gyanús alak gyanús mozdulatát. A sínek mellett egy darab ponyva, alatta jó eséllyel pokolgép. A hasonló helyzetekre kifejlesztett eszköz feladja a harcot, egyikük így beöltözik, súlyos védőfelszerelést vesz fel, a pokoli hőség még elviselhetetlenebb, de feszültségnek nyoma sincs; rutinfeladat. Emberünk dolga végeztével elindul a visszaúton, amikor egyik társa egy arab férfire lesz figyelmes, telefonnal a kezében. Klasszikus trükk, nincs kérdés; a telefon a detonátor, a célpontot azonnal hatástalanítani kell. A bombaszakértő érzi a helyzet komolyságát, így rohanni kezd, már amennyire a védőruha megengedi, hátul maradt társai azonban nem urai a helyzetnek, egyikük mindent megtesz, hogy ne kelljen elsütnie a fegyverét, de a felszólításból a telefonos férfi nem ért. Társa hiába lőne gondolkodás nélkül, nem lát rá a célpontra, aki hirtelen lenyom pár gombot a telefonon. A föld megremeg, a kiégett autóroncs ledobja magáról a rárakódott homokot, a bombaszakértőt fél méterre emeli a lökéshullám, majd arccal belefúródik a porba.
Bigelow az első 5 percben megadja az alaphangulatot filmjéhez a fent leírt, hihetetlenül súlyos jelenettel, amit nem követ egy lélegzetvételnyi szünet sem; megérkezik főhősünk, a Jeremy Renner (S.W.A.T. – Különleges kommandó) által félelmetesen életszagúan alakított William James, aki alaposan felforgatja az egység addigi mindennapjait. A helyzet ugyan addig is messze volt a biztonságtól és a kiszámíthatóságtól, de a protokoll pontról pontra történő követése néhány százalékkal megemelte az életben maradás esélyét ebben a kiszolgáltatott helyzetben. William James azonban magasról tesz a szabályokra, azért kel fel reggel, hogy beöltözhessen, és minél több bombát hatástalaníthasson, majd épen és egészségesen hajtsa álomra fejét. 873 bomba után még mindig hajtja a vágy, magabiztos, de nem beképzelt, az ügyesebb munkákból például mindig eltesz emlékbe egy-két alkatrészt. Társai azonban nem nézik jó szemmel hozzáállását, szeretnék túlélni a maradék alig egy hónapot, és egy darabban hazatérni az értelmetlen háborúból, amit a csapat új tagja láthatóan kézzel-lábbal próbál megakadályozni, nem szánt szándékkal természetesen. Vakmerő, és egyértelműen érzelmektől vezérelt ember, aki soha nem hibázik, de más hibáit elnézi, segítőkész és barátságos a legélesebb helyzetekben is, ráadásul társait is általában maga elé helyezi. Ha azonban bekerül egy bomba a képbe, minden és mindenki háttérbe szorul, amíg az nincs hatástalanítva. Renner játéka nem forgatja fel fenekestül a színészi alakítások világát, de hibát sem igen lehet benne találni, együtt él és lélegzik karakterével, gyaníthatóan azért, mert nem kevés ponton hasonlít is rá. Társai, az Anthony Mackie (A mandzsúriai jelölt) alakította JT Sanborn, és a Brian Geraghty (Bőrnyakúak) által játszott Owen Eldridge sokszor látott sablonkarakterek jobbára első osztályú tálalásai. Bár a Geraghty által meglehetősen pocsékul játszott Eldridge karaktere több ízben is kihozza a nézőt a sodrából, mégis vele kell, hogy legyen a legtöbb közös pontunk. A nézők túlnyomó többsége ugyanis a fiatal sráchoz hasonlóan képtelen volna megbirkózni a helyzettel, és a háború szép lassan felemésztené, ugyanakkor a többiekkel szemben így hatalmas kontrasztot mutató figura erősen kilóg a filmből, és néha megtöri a jelenetek feszültségét. Mackie alakítása azonban jóval erőteljesebb, karaktere is szimpatikusabb, nem mellesleg hozzá köthető a film egyik legtorokszorítóbb jelenete is. A mellékszerepek nem kisebb nevek között kerültek kiosztásra, mint Ralph Fiennes (Az angol beteg), Guy Pearce (Memento) vagy éppen David Morse (Halálsoron), akik ugyan nem örvendeztetnek meg bennünket túl sokáig jelenlétükkel, azonban annál többet adnak hozzá az élményhez váratlan felbukkanásukkal. A közel 130 perces játékidő túlnyomó részét feszült akciók töltik ki, így eltekintve a film egy elnyújtott és felesleges jelenetétől a produkció nem enged az izgalmakból. Különösen szimpatikus ez annak fényében, hogy A Sólyom végveszélyben című filmmel ellentétben itt mindezt állandó fegyverropogás nélkül sikerült elérni, ami azt illeti, nagyon kevés alkalommal kapunk betekintést a tűzharcokba. Az egyetlen ilyen helyzet, ahol a bombák helyett a fegyverek kerülnek előtérbe a film egyik legerősebb jelenete, a sivatag közepén kialakult kétoldali patt helyzet során azonban mesterlövészek adok-kapok kapcsolata zajlik, a vaktában lövöldözés nem sokat segít ilyenkor. A sivatagi harchoz hasonló felejthetetlen jelenetek szinte folyamatosan egymást érik; James első bevetésekor rátalál a homok és törmelék alá rejtett bombákra; James találkozása a taxissal; Sanborn utolsó monológja, James sorai a fiához arról, kinek mi okoz örömet és a sornak még távolról sincs vége.
A köztes szcénák is jókor vannak jó helyen, egy-egy közös éjszakai ivászat vagy egy rövid labdázás a helyi sráccal nem töri meg a film menetét, ellenben James magánakciója, ami akkora váltás az addigiakhoz képest, hogy bő negyedóráig nem is talál vissza a film a már bejáratott útra. Ugyanakkor szerencsére az utóbbi évek egyik legjobb zárójelenetét láthatjuk a stáblista előtt, ami valamelyest feledteti velünk a kisiklást. A feszült jeleneteket hatásos zene és a helyszínből adódó gyönyörű fényképezés támogatja, James első bevetése például mind muzikális, mind pedig operatőri szempontból tökéletes jeleneteket tartalmaz.
Bigelow meglepő módon nem foglal állást, filmje nem lesz olcsó háborúellenes propaganda film, ami azt illeti, amellett, hogy bemutatja az árnyoldalát, a szimpatikus vonásait sem szégyelli megismertetni, ennek ellenére mégis jelölte az Akadémia a legjobb filmnek járó díjra. Bár a jelöltek között azért akadnak jobb alkotások, kevesebb hibával, ha a zsűri neki ítélné a díjat, Bigelow lehetne az első női rendező, aki hazavihetné az arany szobrot, ráadásul jól megérdemelten. Portré jellegű háborús filmje elképesztő feszültséget és remekül megírt monológokat, párbeszédeket nyújt az újdonságra vágyó nézők számára, melyek kiegészülve a nagyszerű színészi alakításokkal olyan összképet alkotnak, melyet elnézve Bigelow volt férjének és Avatar című gyermekded meséjének van mitől tartania.
A bombák földjénMagyarországi premier : 2010.02.18.
10-02-06
- » 2010 / 05
- 2010. febr. 6. 19:00 | Írta: Dealer | Portré | 18 Komment
Portré
Michael Mann
Az embervadász(Manhunter)
Thomas Harris hátborzongató és rendkívül sikeres regényeire 1991-ben Jonathan Demme (A mandzsúriai jelölt) hívta fel a figyelmet A bárányok hallgatnak című filmjével, mely produkció egy folytatást (Hannibal) és két előzményfilmet (A vörös sárkány, Hannibal ébredése) is megért, azt azonban a mai napig kevesen tudják, hogy Hannibal Lecter már 1986-ban is tett egy látogatást az ezüstvászonra. Michael Mann Az embervadász című filmje nem más, mint Harris A vörös sárkány című regényének első adaptációja, a későbbi Lecter filmekkel semmiféle hasonlóságot nem mutató, teljesen egyéni elképzelés.
Az eredeti írást alapjaiban követő forgatókönyv a rendező munkája, története nagyvonalakban megegyezik Brett Ratner (Pénz beszél) 2002-es feldolgozásával. A családjával visszavonultan élő nyomozó, Will Graham (William Petersen) egy nap ajánlatot kap egykori munkatársától, Jack Crawfordtól (Dennis Farina). Az ügy nem hétköznapi; a Csorbafogú (Tom Noonan) névre hallgató sorozatgyilkos nyomára kell bukkannia a következő Holdtölte előtt, hogy megmentsen egy újabb, ártatlan családot a biztos és kegyetlen haláltól. Graham némi gondolkodás után elvállalja az ügyet, és sajátos módszereivel igyekszik minél előbb lezárni a Csorbafogú aktáját. Mint a legtöbb sorozatgyilkosról szóló történet, ez sem igyekszik forradalmasítani a műfajt; adott egy nehéz sorsú, agyafúrt, szánni való, ugyanakkor rémisztő sorozatgyilkos, egy mindent maga mögött hagyó, fantasztikus tehetségű nyomozó, aki egy utolsó ügy kedvéért visszatér, és a két géniusz egymásnak feszül. Kiváló alapanyag lehetne Mann számára, hiszen ha valamihez, hát a karakterek ábrázolásához kiválóan ért, azonban Harris regénye nem a szereplők dimenzióit helyezi előtérbe, sokkal inkább a nyomozás részletei, a feszültség és a fordulatos megoldások élveznek prioritást. A rendező láthatóan nem tudott mit kezdeni a felskiccelt, szinte egydimenziós figurákkal, csak felületeiben tudta őket értelmezni, de a teljes játékidő alatt sem sikerült közelebb hozni egyiket sem a nézőhöz. A William Petersen (CSI – A helyszínelők) által alakított nyomozó karaktere tűnik a legígéretesebbnek, de a legszemélyesebb jelenetekben sem tudunk meg róla többet annál, hogy egyfajta versenynek fogja fel az ügyet, becsmérlő szavakkal illeti a sorozatgyilkost, még ha egyedül van, akkor is, ezzel ösztönözve magát a megoldás keresésére. Magának való, különc férfi, aki ellenfeleit mindennél és mindenkinél jobban tiszteli, de mindig egy lépéssel mögöttük jár, egészen az utolsó pillanatig. Petersen színészi kelléktára elegendő egy ilyen szerephez, egyszerűsége okán nem szembetűnőek hiányosságai, így összességében kellemes alakítást láthatunk, ellenben a Csorbafogút alakító Tom Noonan (Szemtől szemben) esetével. A már küllemében is önmaga karikatúrájának tűnő férfiben semmi rémisztő nincs, megjelenése, beszédstílusa, mozdulatai egytől-egyik azt sugallják, hogy egy teljesen hétköznapi ember, némi mentális problémával. Noonan színészi játéka kimondottan gyenge, meg sem próbál elérni arra a szintre, amelyre a dialógusok túlnyomó részében emelik karakterét, ezáltal a film legfőbb pontja válik instabillá, ami egy csapásra hiteltelenné is teszi a produkciót. A mellékszerepekben Dennis Farina (Blöff) és Joan Allen (Ál/Arc) még élvezhető alakítást nyújtanak, de Stephen Lang (Avatar) és Brian Cox (Az utolsó éjjel) rengeteget rontanak az összképen, ami tekintve, hogy utóbbi alakítja Hannibal Lecktort (A jogok miatt volt szükséges a névváltoztatás.), komoly sebet ejt a film amúgy sem tökéletes vázán. Cox alakítása határtalanul ripacs, Hannibal inkább tűnik egy nemtörődöm suhancnak, mintsem egy zseniális elmének, Grahammel való kapcsolatuk is kimerül egy-egy rövid szóváltásban, ezáltal az alapregény legérdekesebb pontja vész el. Dicséretes azonban az operatőri munka, a láthatóan alacsony költségvetés ellenére sikerült rengeteg emlékezetes képet alkotni az utókor számára, amiket sajnos a ’80-as évek hamisítatlan pop slágerei festenek alá, ezzel alkotva felemás összképet. Ez a kettőség jellemző az egész filmre is, hiszen bőségesen akadnak felejthetetlen képsorok és jelenetek, a hangulata pontosan olyan nyomasztó, mint amennyire egy hasonló történettől ezt elvárhatjuk, és nyomokban már hamisítatlanul fellelhető Mann stílusa, azonban – mivel egy kész műre próbálta ezt ráerőltetni – egy közepes alkotást sikerült létrehoznia.
A 2002-es A vörös sárkány fényében Az embervadász ócska TV film a ’80-as évek közepéről, azonban fontos szem előtt tartani, hogy két, teljesen eltérő koncepció szüleményéről van szó. Michael Mann filmje megpróbált egy hátborzongató regény szükségszerűen egyszerű szereplőiből többet kihozni, ami eleve kudarca ítélt próbálkozás volt, így az eredmény nem több egy élvezetes, de felejthető thrillernél.
Az embervadászSzemtől szemben
(Heat)
Az utolsó mohikán sikere után a Warner Bros. nagyobb bizalmat szavazott a rendezőnek, aminek köszönhetően 1995-ben elkészíthette életműve legtökéletesebb darabját többek között olyan sztárokkal, mint Robert De Niro (Dühöngő bika), Al Pacino (Kánikulai délután), Val Kilmer (Top Gun) és Jon Voight (A mandzsúriai jelölt). A közel három órás Szemtől szemben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, az akciófilmek kedvelői a mai napig a műfaj egyik legjobbjaként tekintenek rá, és minden szempontból mérföldköve a mindenkori filmtörténelemnek.
A forgatókönyv ezúttal is Mann keze munkáját dicséri; egy profikból verbuválódott banda és a hatóságok összetűzését és macska-egér játékát bemutató filmben a zsáner minden eleme megjelenik egy olyan forradalmi prezentációban, amire addig soha nem volt példa, és azóta is csak Hollywoodon kívül sikerült hozzá hasonló remekművet kreálni (Szigorúan piszkos ügyek, 36 - Harminchat). A kulcsszó mindenekelőtt a realizmus volt, a már jól bevált receptet lerántani a valóságba, megforgatni a porban és úgy tálalni remek ötlet; a golyó itt nem válogat, az eseményeket az élet írja, bárkivel bármikor megtörténhet bármi, nincs garancia a jó győzelmére, a gonosz bukására. Mindez azonban nem lett volna elég a sikerhez, ha nincs jelen az a mindent elsöprő színészi játék, aminek tanúi lehetünk. A legapróbb mellékszerepekben is olyan tehetségek tűnnek fel, mint Hank Azaria (A hazugsággyáros), Ashley Judd (Ha ölni kell), Dennis Haysbert (24), Mykelti Williamson (Ali), Natalie Portman (Leon, a profi), Xander Berkeley (Elrabolva), William Fichtner (A sötét lovag), Danny Trejo (Desperado) vagy Kevin Gage (Con Air – A fegyencjárat). Egytől egyig hibátlan alakítást nyújtanak, noha némelyikük csupán pár mondat erejéig látható a vásznon, a főbb szerepekben pedig De Niro, Pacino, Kilmer és Voight mellett feltűnik Tom Sizemore (Ryan közlegény megmentése) és Diane Venora (Rómeó és Júlia) is. A fókuszban természetesen a De Niro alakította Neil és a Pacino által zseniálisan életre keltett Vincent Hanna állnak, kettejük kapcsolata megalapozta minden ’95 utáni film pozitív-negatív figura kontaktusát, közös kávézásuk a bankrablás előtt pedig több tucatnyi hasonló jelenetet ihletett meg. Bár a nevek hallatán elvárható volna a teljes egyenjogúság, Al Pacino és karaktere egyaránt nagyobb hangsúlyt kapnak, és jobban is teljesít színészileg társánál. Hanna figurája részletesebb kidolgozásra került, jóval többet tudunk meg róla, míg Neil zárt könyv, múltja és jelene is titkok óriási halmaza, csak abban lehetünk biztosak, hogy józan gondolkodású, profi, de többet vár az élettől. Legfőbb elve, hogy ha balhés az élet, tilos bárkihez is kötődni, akit nem lehet fél perc alatt otthagyni, ha befordulnak a rendőrök a sarkon, mégis zavarja az óriási űr, amit a nő hiánya okoz az életében. Hanna problémája szintén a gyengébbik nem körül forog, ő azonban harmadik házasságát készül tönkretenni, amikor ráeszmél; valójában a munkájába szerelmes. Legőszintébb jelenetében kiderül, az tartja életben, ha nem kell róla beszélnie, ha elfojthatja magában az összes fájdalmat és feszültséget, amit a bűnözők és áldozataik jelentenek számára. Mivel azonban mindketten a legjobbak a szakmájukban, tudják jól, hogy a konfliktus elkerülhetetlen; egyikük egy kicsivel biztosan ügyesebb lesz, vagy nagyobb szerencse társul mellé, de nem működhetnek egymás mellett. Az azonban elhamarkodott állítás volna, hogy a rendőrség üldözi a bűnözőket, ezek a szerepek ugyanis jelenetről jelenetre változnak, néhány lépéssel mindig a másik előtt vagy mögött vannak, a film pedig – bár árnyaltan, de – választ is ad arra, melyikük végzi jobban a dolgát; meglepetésre azonban a másik fél diadalmaskodik. Ugyanakkor nem a részletesen bemutatott szereplők, az első osztályú rendezés, a forradalmi realizmus és nem is a hibátlanul megírt, lassú folyású, de legtöbbször hihetetlenül feszült párbeszédek okán sorolható a Szemtől szemben minden idők legjobb akciófilmjei közé. Bár a közel három órás játékidő nem hagy túl sok teret az akcióknak, ha egy lövés eldördül, annak súlya van. Nem beszélve arról, ha több száz lövés dördül el, a bankrablást és a menekülést bemutató jelenet így joggal kiáltható ki a hasonló jelenetek alfájának és omegájának. Mann nem alkalmaz lassítást, trükköket, de minden töltényhüvely a helyére kerül ebben a hibátlanul megkomponált pár percben, amikor az igazlom a tetőfokára hág, és még ott sem áll meg. Bár legtöbb filmjében kiemelt szerepet kap a zene, Mann ezúttal inkább sejtelmes zajokat használ, mintsem tolakodó, fülbemászó dallamokat, így éri el, hogy bármiféle vizuális vagy auditív hatás nélkül teremtsen példátlan feszültséget.
Michael Mann kezében minden lehetőség megvolt, hogy forradalmi alkotást készítsen; ilyen sztárparádét alig tízévente élvezhet a közönség, Elliot Goldenthal (Közellenségek) zenéje és Dante Spinotti (Szigorúan bizalmas) retinába égő, felejthetetlenül gyönyörű képei Mann rendezésével egy minden szempontból hibátlan remekművet szültek, amire még évtizedek múlva is úgy tekintenek majd, mint az akciófilmek egyik legjelentősebb alappillérére.
Szemtől szembenCollateral – A halál záloga
(Collateral)
A Szemtől szemben után Michael Mann tett némi kitérőt az életrajzi filmek irányába (A bennfentes, Ali), majd 2004-ben visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért. Az eredmény vegyes lett; a Collateral – A halál záloga elsőként prezentálja Mann nagyszerű újítását, a digitális kamera használatát, felvonultat két remek színészt, akik között olyan mértékben van jelen a kémia, amilyet a rendező más filmjeiben nem láthatunk. Ugyanakkor az igazán jó alapötlet fokozatosan egy kiszámítható TV film színvonalára konvertálódik, az elvárható realizmus helyett illogikus fordulatok és kiszámíthatóság kerülnek előtérbe, mígnem végül az egész produkció önmaga paródiájába fullad a végjáték során.
A Stuart Beattie (Ausztrália) írta forgatókönyv szimpatikus, ám már első mozzanataiban is hihetetlenül ésszerűtlen; Vincent (Tom Cruise) profi bérgyilkos, aki Los Angelesbe érkezik, hogy egy éjszaka alatt leszámoljon 5 emberrel, akiknek valamilyen módon köze van a megbízóját veszélyeztető bírósági ügyhöz. Taxit fog, és busás összegért ráveszi a sofőrt, hogy tartson vele hajnalig, Max (Jamie Foxx) pedig bele is megy, de kisvártatva megtudja, utasa kegyetlen gyilkológép. Ha az ötlet Jim Jarmusch (Hervadó virágok) ölében landol, az eredmény egy szűk két órás, feszült beszélgetés lett volna ragadozó és áldozat között, akiket a jármű vékony üvegfala választ el egymástól, de Mann mindezt megtoldotta némi akcióval, és még néhány mellékszállal, ami azonban csak újabb táptalaja lett a logika teljes mellőzésének. Egy profi bérgyilkos miért bízná életét és küldetésének sikerét egy egyszerű taxisofőrre, miért leplezi le magát az első áldozatnál, a sofőr miért nem él a számtalan lehetőséggel, amikor elmenekülhetne? És mekkora esély van rá, hogy egy 17.000.000 főt számláló nagyvárosban néhány óra alatt többször is véletlenül fussunk össze leendő áldozatainkkal vagy éppen a bennünket üldöző nyomozókkal? Arról nem is beszélve, hogy a városban lévő számtalan térfigyelő kamerából éppen azt az egyet veszi véletlenül észre az üggyel foglalkozó nyomozó, amelyiken a keresett jármű van, és hasonló blődségek. A legtöbb esetben egyszerűen átléphetjük a hasonló problémákat, de egy Michael Mann film esetében ez több, mint elfogadhatatlan. Pedig a forgatókönyvet leszámítva ezúttal is minden adott volt a sikerhez; Tom Cruise (Az utolsó szamuráj) és Jamie Foxx (A királyság) külön-külön és együtt is zseniálisan alakítanak, Cruise láthatóan élvezi, hogy ezúttal a rosszfiú bőrébe bújhat, Foxx pedig a kisujjából rázza ki az eleinte szimpatikus, később már elfogadhatatlanul heroikus és mégis zavart figurát. A mellékszerepekben ezúttal jóval kisebb nevekkel találkozhatunk, közülük is csak Barry Shabaka Henley (Miami Vice) és Javier Bardem (Nem vénnek való vidék) játéka élvezetes, Jada Pinkett Smith (Ali), Bruce McGill (Trükkös fiúk) és Mark Ruffalo (Zodiákus) alakítása helyenként már kifejezetten gyenge. A zenéről ezúttal csak másodhegedűsként gondoskodik James Newton Howard (A sötét lovag), elsősorban a film zenei albumán megtalálható dalok nyújtják az aláfestést. A digitális kamera nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználja a film, talán csak a Miami Vice képsorai múlják felül az itt látottakat, bár ez inkább a környezetnek köszönhető. Los Angeles városával már a Szemtől szemben során is megismerkedhetett a néző, de az ottani madártávlatból készített képeket ezúttal kissé klausztrofób hatást keltő közelik váltják, az utcák és épületek embermagasságból sem okoznak azonban csalódást, a szemcsés, kézikamerás kép segítségével pedig a néző otthonosabban érzi magát az új környezetben. Az audiovizuális teljesítmény mellett néhány fantasztikusan megkomponált jelenet az, ami a Collateral – A halál záloga című filmet kirántja a középszerből, és okot ad arra, hogy később is újranézzük. A jazz bárban zajló beszélgetés, a Vincent és Max közötti párbeszédek vagy Max reményvesztett egyéni akciója mind emlékezetes pillanatok, ahogy Vincent mészárlása is a zsúfolt szórakozóhelyen. Aminek azonban bérelt helye van a minden idők legemlékezetesebb jeleneteit tartalmazó listákon, az a farkasok vonulását mutató szcéna. Az éjszakai Los Angeles útján áthaladó ragadozók, Vincent és Max őszinte csodálata az Audioslave Shadow of the Sun című dalával felejthetetlen elegyet alkot.
Az imént felsorolt néhány jelenet azonban nem elegendő ahhoz, hogy az összképen túl sokat javítson. Mann rendezése, Cruise, Foxx, Bardem és Henley játéka, a kiválóan összeválogatott zenék és a vizuális újítások a mérleg egyik nyelvében, egy bántóan egyszerű és értelmetlen forgatókönyv a másikban. Ennek eredményeképp a Collateral – A halál záloga a közepesnél csak pillanataiban jobb akció-thriller, felejthető alkotás felejthetetlen részletekkel.
Collateral – A halál zálogaMiami Vice
(Miami Vice)
A ’80-as évek egyik legsikeresebb sorozatában Don Jonhson (Harley Davidson és Marlboro Man) és Philip Michael Thomas (Extralarge) rózsaszín zakókban és rikító sportkocsikban üldözték a bűnt, miközben az évtized összes pop slágere és szex ikonja képviseltette magát. A sorozat egyik szülőatyja maga Michael Mann volt, aki 2006-ban úgy döntött, elkészíti sorozata filmváltozatát, ezúttal anélkül, hogy bármilyen stúdiók vagy producerek megkötnék a kezét.
Don Johnson helyett Colin Farrell (A fülke) bújhatott Sonny Crockett bőrébe, Philip Michael Thomast pedig a rendezővel előzőleg már két filmben együtt dolgozó Jamie Foxx (A királyság) váltotta, mint Ricardo Tubbs. Eltűnt a színkavalkád, a rózsaszín flamingók és a tűzpiros vagy éppen citromsárga sportautók is elhagyták a terepet, helyettük szürke és matt kék színek, digitális kamera, és a Mann filmek legjobb zenei összeállítása uralkodik. A stílus ugyanúgy kulcsfontosságú maradt, drága autók, ruhák, telefonok, órák és napszemüvegek, ameddig a szem ellát, de mindez már csak háttérzaj, a hangsúly ezúttal is inkább a realitáson van. Sonny és Rico szállítóként beépülnek a látszólag Jose Yero (John Ortiz) által irányított drogkartellbe, hogy így jussanak el az Árja Testvériséghez, akik leleplezték és a halálba kergették egyik informátorukat. Bonyodalom bonyodalmat követ, Sonny beleszeret Yero főnökének, Arcangel de Jesus Montoyának (Luis Tosar) munkatársába, aki nem hétköznapi kapcsolatban áll a kartell vezérével, ráadásul Isabella (Gong Li) viszonozza is a nyomozó érzelmeit. Rico pedig hiába tartja a tisztes távolságot a csoporttól, ő sem kerülheti el, hogy magánélete ne keveredjen véglegesen a munkájával. Kettejük kapcsolatán érződik, hogy az utolsó szóig megbíznak egymásban, ha kell, az életüket is adnák a másikért, de nem nincs jelen semmiféle gyerekkori barátság vagy szeretet, ez szimpla munkakapcsolat, de abból a legőszintébb. Farrel és Foxx egyaránt kifogástalanul hozzák a szerepüket, bár az ír fenegyerek jóval hangsúlyosabb szerepet kap a cselekményben, mint társa. Isabella szerepében Gong Li (Hannibal ébredése) felemás alakítást nyújt, vonzereje és a belőle sugárzó veszély maradéktalanul átérezhető, de színészi játékán még volna mit csiszolni. Ellenben John Ortiz (Közellenségek), Luis Tosar (Titkos rend), Barry Shabaka Henley (Collateral – A halál záloga) és a kisebb mellékszerepekben Domenick Lombardozzi (A fülke), Naomie Harris (Az utca királyai) és Elizabeth Rodriguez (Gyulladásveszély) első osztályú alakítást nyújtanak. A zenei oldalt ezúttal is remek zenekarok képviselik, két dal erejéig az Audioslave képviselteti magát, mellettük olyan előadók dalait élvezhetjük, mint Moby, a Mogwai, Emilio Estefan és Nina Simone, az eredeti sorozat főcímdalát pedig a Nonpoint dolgozta fel, emelve az amúgy is fantasztikus hangulaton a film fináléját előkészítő jelenetben. Az operatőri munka ezúttal, ha lehet, még tökéletesebb, mint a Collateral – A halál záloga esetében, dokumentumfilmekbe illő képek érik egymást a digitális kamera nyújtotta elképesztő minőségben, Sonny és Isabella hajózása Moby fülbemászó dallamaival például felejthetetlen élményt nyújt. Az akciók a Szemtől szemben bankrablását idézik, és bár ezúttal sem kapunk belőlük túl sokat, az eredmény ilyen mennyiségben is lenyűgöző. A finálé 10-12 perces tűzpárbaja alatt minden egyes becsapódó töltény megdolgoztatja a legjobb házimozi rendszereket is, a rendőrségi felvételek alapján rekonstruált akciók kézi kamerával történt rögzítésének nézése közben pedig egy percig sem jut eszünkbe, hogy színészek és vaktöltények vannak a képernyőn. A kissé lassú folyású film – hasonlóan a Szemtől szembenhez – remekül megírt dialógusokkal tartja fenn az érdeklődést, és fokozza a feszültséget, ez egyben az oka annak, hogy sem a kritikusok, sem a közönség nem fogadta kitörő lelkesedéssel. A legtöbben ugyanis Michael Bay (Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?) stílusában képzelték el Miami megjelenítését, ütős egysorosokra és lassított lövöldözésekre számítottak, a Miami Vice legfőbb erénye pedig éppen az, hogy bátran hátat fordított ennek az alapvető koncepciónak, és egy soha nem látott, új elképzelésbe ugrott fejest.
Az új évezred hemzseg a sorozatok gyöngyvászonra varázsolt adaptációitól, de ellentétben az olyan kapufákkal, mint a Charlie angyalai filmek vagy éppen a Starsky és Hutch, a Miami Vice csak alapfelállásában emlékeztet az eredetire, emellett csupán a magabiztosan szigorúan zsánerpanelekre épített forgatókönyv juttatja eszünkbe a ’80-as éveket. Mann rendezésében minden forradalminak tűnik, amit már ezer és ezer alkalommal átélhettünk, mert saját stílusának hozzáadásával bármiből képes klasszikust csinálni, a Miami Vice pedig ha nem is a legjobb, de minden kétséget kizáróan a legstílusosabb alkotása.
Miami ViceKözellenségek
(Public Enemies)
John Dillinger a ’30-as években az Amerikai Egyesült Államok első számú közellensége volt. A bankrabló életéről számos film készült, többek között Martin Sheen (Spawn – Az ivadék) és Mark Harmon (Nem férek a bőrödbe) is eljátszották már a legendás bűnöző szerepét. 2009-ben Michael Mann keze alatt készülhetett el a Dillingerről szóló eddigi legnagyobb szabású produkció, ami több ponton is hasonlóságot mutat a rendező legfőbb művével, elsősorban minőségében; a Közellenségek legalább olyan jelentős fordulópont az életműben, mint a Szemtől szemben volt 1995-ben.
A főszerepben ezúttal Johhny Depp (Az Álmosvölgy legendája) brillírozik, alakítása lehengerlő, olyan átéléssel és tisztelettel dolgozik, mint Heath Ledger (Túl a barátságon) A sötét lovag Jokereként. Az ellenpólust Christian Bale (Tökéletes trükk) képviseli Melvin Purvis nyomozó szerepében, alakítása elegáns és visszafogott, nem tolakodó, a film ugyanis nem kettejük összecsapásáról, hanem Dillinger életéről szól. Fájó, de szükséges pontja a produkciónak, hogy éppen ezért Dillinger figurája teljesen nyitott könyv, rengeteg információt megtudunk múltjáról és jelenéről, azonban Purvis csak néhány rövid jelenetben nyílik meg. Ezekből a jelenetekből kiderül, hogy a végletekig gerinces, egyenes ember, akit nem vakít el semmilyen érzelem, ha a helyzet úgy hozza, tudatja az FBI igazgatójával, J. Edgar Hooverrel (Billy Crudup), hogy emberei alkalmatlanok egy ilyen volumenű feladat elvégzéséhez, máskor a karjaiban viszi el esküdt ellensége kedvesét a mosdóig, és a néző érzi; elég, ha ennyit tud. Manntől váratlan, de okos fordulat, hogy bár Dillingerről rengeteg részletet megtudhatunk, mégis megmarad annak az antihősnek, amilyennek elképzeltük. Nem lesz belőle a realizmusba lerángatott figura, nem fordul ki önmagából, egyszerűen azt teszi, amit mond, és fordítva. A főbb és mellékszerepekben ezúttal is valódi sztárparádénak lehetünk tanúi; Dillinger kedvesét Marion Cotillard (Hosszú jegyesség) alakítja kiválóan, Hoover igazgató szerepében Billy Crudup (Watchmen: Az őrzők) látható, mellettük feltűnik még Leelee Sobieski (Tágra zárt szemek), John Ortiz (Miami Vice) és Stephen Lang (Avatar) is. A Dillinger vezette bandában is találkozhatunk néhány ismerős arccal; Stephen Dorff (Penge), David Wenham (300), Stephen Graham (Ez itt Anglia), Giovanni Ribisi (Tolvajtempó), sőt, egy nyúlfarknyi jelenet erejéig Channing Tatum (Bunyó) is feltűnik. Az alakításokra nem lehet rossz szavunk, a történet folyamán, ha csak felületesen is, de minden jelentős és jelentéktelen karakter szerephez jut, az élet írta forgatókönyv pedig rendkívül gazdag fordulatokban és meglepetésekben. Külön öröm, hogy ezúttal is Mann kezeskedett a dialógusok minőségéért, aminek köszönhetően nem kevés maradandó momentumot tudhat magáénak az alkotás. Mann ezúttal sem engedett elvárásaiból; a kényelmes stúdiók helyett visszatért az eredeti helyszínekre, és ott forgatta le az eseményeket, ahol azok évtizedekkel ezelőtt megtörténtek, mindemellett részletes és minden pillanatában igaz korrajzot is felfestett. Első pillantásra talán kissé bántó, de mindenképpen eredeti ötlet volt a rendező részéről, hogy ezúttal is digitális kamerát használt a felvételekhez, ezzel nem fullasztja ugyan unalomba filmjét, ellentétben a hasonló alkotásokkal, amelyek évtizedek óta nem mernek elrugaszkodni a standard elvárásoktól, ugyanakkor visszatetszést is kelthet a műfaj szerelmeseiben. Az azonban tagadhatatlan tény, hogy ezáltal ismét közelebb hozta az eseményeket, és részletesebben be tudta mutatni a ’30-as évek Amerikáját. Ami a zenei aláfestést illeti, ezúttal vegyítette a Szemtől szemben esetében jellemző instrumentális muzsikát néhány korhű dallal, az elegy pedig kifogástalan lett; Elliot Goldenthal (Szemtől szemben) nem fogta vissza magát, nem ritkán rémisztő, de minden esetben figyelemfelkeltő zenéje különleges hangsúlyt ad a fontosabb jeleneteknek. Dante Spinotti (A vörös sárkány) képei szokás szerint fantasztikusra sikerültek, ezúttal ugyan leginkább belső tereket kellett mesébe illő, ám mégis minden elemében hihető környezetté varázsolnia, de láthatóan megbirkózott a feladattal. A Szemtől szemben, a Collateral – A halál záloga és a Miami Vice után valamivel több akciójelenettel szolgál az alkotás, ezek némelyike tömörségében is rendkívül hatásos, a fő attrakciót képező erdei tűzpárbaj pedig megismétli a ’95-ben látott bankarablás jelenetét, ezúttal inkább a menekülésre helyezve a hangsúlyt.
14 évvel azután, hogy Vincent Hanna és Neil McCauley összecsaptak, Mann egy generációval a két színészóriás alatt keresett lehetőséget a siker megismétlésére, és korunk két hasonlóan tehetséges színészével erre minden lehetősége megvolt. A Közellenségek a tavalyi esztendő egyik, ha nem a legjobb alkotása lett, Michael Mann pedig képes volt egykori önmagát nem megismételve másodszor is megmutatni, mi a legtöbb, ami a zsánerből kihozható.
Közellenségek
