

Sherlock Holmes
(Sherlock Holmes)
Sir Arthur Conan Doyle író legendás figurája 1887-ben találkozott először az olvasókkal, sikere azóta töretlen volt egészen az utóbbi néhány évtizedig, amikor John McClane, James Bond és Jason Bourne mellett nem volt igény egy túlzóan modoros, csendes, vérbeli angol detektívre. A rajongók négy regény, ötvenhat novella, megannyi televíziós és mozis változat után egyre kevesebbszer találkozhattak kedvencükkel, mígnem James Bond és Batman után a nyomozót is utolérte végzete; Guy Ritchie (Spíler) rendezésében úgy élvezhetjük Sherlock Holmes kalandjait, ahogy még soha.
Legalábbis ami a filmvásznat illeti, hiszen a fenti állítás kizárólag Holmes mozgóképen történő megjelenését illetően érvényes. Doyle figurája az eredeti regényekben alapos kémiai és anatómiai ismeretekkel rendelkezik, kiváló bokszoló és kardforgató, játszik hegedűn és betéve ismeri a brit törvényeket, ráadásul nem veti meg a drog és az alkohol bizonyos formáit sem, tehát – akárcsak a Casino Royale és A Quantum csendje modernizált titkosügynöke – a Robert Downey Jr. (Vasember) által fenomenálisan megformált karakter közelebb áll írója elképzeléseihez, mint elődei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy garantáltan szimpátiát vált ki a nézőből, sőt! Bár Holmes klasszikus és megszokott megjelenésű változatánál lényegesen több azonosulási pontot kínál, Downey Jr. karaktere olyannyira egoista, cinikus és már-már elviselhetetlen, hogy az egy lépés távolság a film teljes hosszában leküzdhetetlennek bizonyul. A néző nem ismeri meg jobban a nyomozót, el nem ítélhető, de sajnálatos módon in medias res kezdésének köszönhetően nem derül fény sem Holmes, sem pedig Watson (Jude Law) múltjára, utóbbi ráadásul éppen házasodni és elköltözni készül, ezért a film néha már egy folytatás látszatát kelti a nézőben. A Spíler nyitányához hasonló indulás után rögtön egy akció kellős közepébe csöppenünk; Holmes, Watson és a Scotland Yard a fekete mágia zászlója alatt rituális gyilkosságokat elkövető Lord Blackwood (Mark Strong) elfogására készül. Holmes bemutatkozása hatásosra sikerül, a filmben többször is használt módon először lassítva láthatjuk, hogy tervezi a nyomozó ellenfele hatástalanítását, majd mindezt élőben, követhetetlenül élvezhetjük ismét. Időközben megérkezik Watson, aki bár lényegesen elegánsabb és összeszedettebb hű társánál és jó barátjánál, maga is konyít valamit a harcművészetekhez, így ketten ártalmatlanítják a szertartás résztvevőit, és átadják a rendőrségnek Lord Blackwoodot, akit halálra ítélnek. Kivégzése előtt egy nappal azonban magához hívatja a megoldandó ügyek hiányát nehezen viselő nyomozót, hogy a Jelenések Könyvéből idézve tudassa vele; közel a vég. Az akasztás után, bár Watson maga állapítja meg a Lord halálát, a temetőőr szemtanúja lesz Blackwood távozásának, így a híres hírhedt nyomozópáros kénytelen utánajárni az ügynek.
A történet meglepően sok fordulatot rejt magában, a Mark Strong (Spíler) által visszafogottan alakított Blackwood figurája bár meglehetősen egysíkú, kellőképpen borzolja a kedélyeket, ahhoz eleget láthatjuk, hogy felmérjük az erőviszonyokat, viszont a film jelentős részében átadja a helyét a hősöknek, akiket ennek köszönhetően valamivel jobban megismerhetünk. Strong azonban ennél jóval tehetségesebb és nagyobb volumenű színész, figurájának elbagatellizálása kihagyott lehetőség, könnyen lehetett volna emlékezetes főgonosz alakítás is. Amennyire azonban háttérbe szorul a Gonosz földi helytartója, annyival jobban megismerhetjük a titokzatos Holmest, és a Jude Law (exIstenZ – Az élet játék) által hibátlanul játszott Watson doktort, és kettejük kapcsolatát. Biztos alapokon nyugvó barátságuk oka talán éppen az, hogy zseniális logikájukon túl semmi azonos nincs bennük, tűz és víz, azonban nem kioltják, sokkal inkább kiegészítik egymást. Kapcsolatuk valamilyen szinten hasonló, mint a Halálos fegyver sorozat főhőseié, Watson és Murtaugh (Danny Glover) a higgadtságot, megfontoltságot képviselik, Holmes és Riggs (Mel Gibson) egyaránt forrófejűek, hirtelen haragúak, rossz döntéseket mégis csak nagyon ritkán hoznak. Éppen ezért sajnálatos, hogy bár a film legélvezetesebb pillanatai kétségtelenül azok, amikor mindketten jelen vannak, a kettejük közti kötelék átérezhetetlen, hangsúlytalan és már-már jelentéktelen. Holmes inkább egy magának való férfi, aki tisztában van vele, mennyire elviselhetetlen, ezért gyermeteg módon ragaszkodik barátjához, aki azonban éppen esküvőjére készül, menyasszonyával az összeköltözést tervezgetik. Watson részéről azonban teljesen érthetetlen a kötődés, Holmes az első találkozás alkalmával vérig sérti szíve választottját, hajnalban játszik a hegedűjén, ellopja Watson ruháit és nem mellesleg kísérletezik a kutyáján, azaz a létező legrosszabb lakótárs, akit az ember elképzelhet. Ugyanakkor dicséretes, hogy a romantika a lehető legmesszebb áll a filmtől, talán csak annyira van jelen, mint Chistopher Nolan (A tökéletes trükk) Batman filmjeiben, kiváltképp az elsőben. A Rachel McAdams (Szerelmünk lapjai) által alakított Irene Adler ugyanis bár fülig szerelmes Holmesba, a férfi bölcsen visszautasítja a szélhámos nőt, aki mellesleg mellékszereplőként sem bír túl nagy jelentőséggel, ugyanakkor ő a kapocs Holmes nemeziséhez, James Moriarty professzorhoz. A regényekben gyakran szereplő ősi ellenfél a filmben két rövid jelenet erejéig látható, arca azonban végig takarásban van, ennek és a finálé után elejtett mondatoknak köszönhetően egyértelmű, hogy ő lesz a folytatásban Holmes és Watson ellenfele. A további mellékszereplők McAdamshez hasonlóan nem végeznek többet tisztességes munkánál, sem a Lestrade felügyelőt alakító Eddie Marsan (Miami Vice), sem pedig a Watson feleségét játszó Kelly Reilly (Eden Lake) nem nyújtanak emlékezetes alakítást.
Sokkal inkább maradandó élmény a Philippe Rousselot (Constantine – A démonvadász) fantáziájának köszönhetően elénk táruló XIX. századi London képe. A kizárólag a szürke sötétebb tónusaiból felépülő város rozsdás, olajfoltos felülete le sem tagadhatná az ipari forradalmat, emellé a szemet gyönyörködtető látványvilág mellé társul még Hans Zimmer (Gladiátor) fantasztikus zenéje, ami ezúttal nem csupán az egyik legnagyszerűbb filmzeneszerző rutinját rejti magában, hanem egyúttal egy teljesen új stílus jegyeit is felmutatja, a Zimmertől elvárható és megszokott dinamizmus ezúttal kizárólag évszázados hangszerek segítségével készült el. Ami miatt a film végül alig lett több egy átlagos akcióvígjátéknál, az éppen a műfaji megnevezésben szereplő két kategória egymással szembeni aránytalansága. Sherlock Holmes ugyanis egy nyomozó, akinek páratlan harctudását csak páratlan logikája múlja felül, mindez igaz Watsonra is, párosuk pedig egy fekete mágiával foglalkozó sorozatgyilkos után nyomoz, miközben a halállal néznek farkasszemet, így a humornak nincs olyan szinten létjogosultsága, mint ahogy azt a filmben láthatjuk. Mert bár a karakterekből és az első osztályú színészi játékokból kifolyólag a főszereplő páros kötelező jelleggel szolgáltatja a vicces jeleneteket, ezek a szcénák határt nem ismerve árasztják el az egész filmet, az egyébként igazán remek akciójelenetek és az eleve megkérdőjelezhető hitelesség rovására. A film stílusához sokkal inkább illett volna egy olyan visszafogott humor faktor, mint amilyet a Die Hard vagy éppen a Halálos fegyver filmek esetében megszokhattunk, ehelyett inkább sejlik fel a nézőben a Men in Black – Sötét zsaruk vagy a Maverick – Halálos póker stílusa, de ami ezeknek a filmeknek jól állt, az a Sherlock Holmes néhol grandiózus, néhol az utolsó képkockáig reális akciójeleneteihez egyáltalán nem illik.
Guy Ritchie Holmes elképzelése úgy forradalmasítja a figurát, hogy a gyökerekhez nyúl vissza, így Ian Fleming után ezúttal Doyle regényei és írásai is teljes valójukban elevenednek meg a vásznon. Robert Downey Jr. és Jude Law párosa, bár nem ér elődei nyomába, mindenképpen emlékezetes marad, ahogy a soha nem látott módon ábrázolt XIX. századi London és az ehhez tökéletesen illeszkedő zene is, miközben a rendező vadonatúj stílusban, de önmagához még mindig hűen mozgatja a szálakat. Hibái ellenére nagyon is szerethető film a Sherlock Holmes, ami rengeteg kellemes pillanatot és élvezetes két órát ígér a nézőnek, a folytatást pedig remélhetőleg hasonló stílusban, de a hibákból okulva valamivel eredményesebben élvezhetjük hamarosan.

Sherlock Holmes

Magyarországi premier : 2010.01.07.
)
Ezt nem én találtam ki, hanem a fórumon írták, viszont tökéletesen egyetértek vele, hogy a Holmes-Watson kapcsolat valószínűleg a House-Wilson kapcsolat klónja (illetve pont fordítva) az ismert sorozatból. Tudom, te kevés részt láttál belőle, de a Doktor House-ban is az a lényeg, hogy House egy elviselhetetlen, mizantróp, önfejű ám végtelenül zseni és sosem hibázó ember, aki nem egyszer, nem kétszer, hanem nagyon-nagyon sokszor vérig sértette és megbántotta már a legjobb barátját, Wilsont. És az a helyzet, hogy a sorozatban is kérdéses, hogy Wilson miért ragaszkodik House-hoz. Mert fordítva érthető, House (és Holmes?) magányos, kell neki a barát. Bár ugye azt is hozzátették a fórumon, hogy House-t Holmes-ról mintázták (még a betűk is egyeznek bizonyos szinten a nevükben... meg a Watson-Wilson is erősen hasonlít egymásra, de ez off:-D)
Úgy látom, mindenki az egekig dícséri a londoni környezetet és a zenét, úgyhogy ezért már mindenképp megéri majd megnéznem!
01 : Igen, az említett beszélgetésnek én voltam az egyik résztvevője, úgyhogy megvan az ügy. :D Valóban nem sok Dr. House részt láttam (8-10), de azok alapján lejött, és valóban hasonló a kapcsolat, csak a kritikában valami közismertebbet kerestem. A filmet pedig nem a látványvilágért érdemes megnézni, bár az akcióknál néha keresgéltem az állam. Nagyon szerethető, sőt, szeretni való film a Sherlock Holmes, úgyhogy csak nyugodtan fizess be rá!
Ja bocs, nem emlékeztem:-D
Jólvan, abszolút meggyőztél. Egy dologgal azonban sosem fogok egyetérteni... az 5-ös skálás értékeléssel:-D Nekem ez túl kevés lehetőséget hagy meg.
Azt tudom, ezért nagy szerencse, hogy van a csillagok előtt egy terjedelmes kritika. Mindig. :D
Nem a csillagokat kell nézni, hanem a kritikát kell elolvasni, abban benne van minden. Azért leírom ide is, amit az előző bejegyzés utolsó kommentjében leírtam; az Empire értékelésrendszer szerint megyek, azaz a 3 csillag nem azt jelenti, hogy "közepes", hanem hogy "good". És a Sherlock Holmes egy "good" film. Majdnem "excellent", és mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem "classic".
Értem. És jogos, nem a csillagok számítanak:-)
Most olvastam el az írásodat, és azt kell mondjam, hogy PFFF!!! Már csak azért , mert én a Dome-on kábé fél órája tettem ki az én kritikámat a filmről és basszus, szinte csont ugyanaz a kettő! :-D
Amúgy nagyon klassz írás, grat hozzá!
( A Dome blogba meg less be és dobj egy kommentet! ;-) )
#6: én olvastam ezt is, azt is, de ez egy kicsit meredek kijelentés... ;) (mindenféle sértő szándék nélkül mondom)
Mc: Nyilván ez a poszt jóval terjedelmesebb, mint az enyém. A film humorának arányában illetve hasznosságában sem értünk egyet a tesóddal, de attól még a főbb dolgokban igenis egyetértünk és hasonló módon fogalmaztuk meg. De mindegy is, nem ez a lényeg.
Amúgy, majd ha megnézted a filmet, akkor egy kommentet dobjál oda (is), lécci. Kösz!
Üdv!
Elolvastam a kritikát. Már Gobiakosnak is említettem, az általam olvasott embereket eddig még nem nagyon osztja meg a film. Ha nem is ugyanúgy, de eddig mind a hárman hasonló módon vélekedünk a filmről, bár rajtatok kívül mások véleményét eddig még nem olvastam.
Na de mindegy is, az én verziómat szokott módon a KK-n olvashatod hosszú idő után újra. Neked pedig gratulálok a nagyszerű íráshoz és a blog új arculatához. Bevallom, számomra a régebbi egy fokkal tetszetősebb volt, mint most a sok fekete-fehér, és a tíz pontos osztályzás is az öt csillagos helyett. De ettől függetlenül sok sikert kívánok 2010-ben is, én olvasni foglak. :)
09 : Köszönöm szépen a gratulációt! Sajnos nem tetszhet mindenkinek, őszintén szólva ezúttal olyan szempontból rossz döntést hoztam, hogy a saját ízlésemet helyeztem előtérbe. Elképzelhető, hogy a régebbi style jobban tetszett sok mindenkinek, de én most így érzem jól magam a blogban. Aztán ez úgyis alakulni fog idővel. A jókívánságot köszönöm, viszont kívánom, és természetesen én is olvasni foglak - amint lesz egy kis időm (vizsgaidőszak van), belevetem magam a kritikádba, és jelzem is majd. :)