10-02-06

» 2010 / 5

2010. febr. 6. 19:00 | Írta: Dealer | Portré | 10 Komment

Portré

Michael Mann

Az embervadász

(Manhunter)

Thomas Harris hátborzongató és rendkívül sikeres regényeire 1991-ben Jonathan Demme (A mandzsúriai jelölt) hívta fel a figyelmet A bárányok hallgatnak című filmjével, mely produkció egy folytatást (Hannibal) és két előzményfilmet (A vörös sárkány, Hannibal ébredése) is megért, azt azonban a mai napig kevesen tudják, hogy Hannibal Lecter már 1986-ban is tett egy látogatást az ezüstvászonra. Michael Mann Az embervadász című filmje nem más, mint Harris A vörös sárkány című regényének első adaptációja, a későbbi Lecter filmekkel semmiféle hasonlóságot nem mutató, teljesen egyéni elképzelés.

Az eredeti írást alapjaiban követő forgatókönyv a rendező munkája, története nagyvonalakban megegyezik Brett Ratner (Pénz beszél) 2002-es feldolgozásával. A családjával visszavonultan élő nyomozó, Will Graham (William Petersen) egy nap ajánlatot kap egykori munkatársától, Jack Crawfordtól (Dennis Farina). Az ügy nem hétköznapi; a Csorbafogú (Tom Noonan) névre hallgató sorozatgyilkos nyomára kell bukkannia a következő Holdtölte előtt, hogy megmentsen egy újabb, ártatlan családot a biztos és kegyetlen haláltól. Graham némi gondolkodás után elvállalja az ügyet, és sajátos módszereivel igyekszik minél előbb lezárni a Csorbafogú aktáját. Mint a legtöbb sorozatgyilkosról szóló történet, ez sem igyekszik forradalmasítani a műfajt; adott egy nehéz sorsú, agyafúrt, szánni való, ugyanakkor rémisztő sorozatgyilkos, egy mindent maga mögött hagyó, fantasztikus tehetségű nyomozó, aki egy utolsó ügy kedvéért visszatér, és a két géniusz egymásnak feszül. Kiváló alapanyag lehetne Mann számára, hiszen ha valamihez, hát a karakterek ábrázolásához kiválóan ért, azonban Harris regénye nem a szereplők dimenzióit helyezi előtérbe, sokkal inkább a nyomozás részletei, a feszültség és a fordulatos megoldások élveznek prioritást. A rendező láthatóan nem tudott mit kezdeni a felskiccelt, szinte egydimenziós figurákkal, csak felületeiben tudta őket értelmezni, de a teljes játékidő alatt sem sikerült közelebb hozni egyiket sem a nézőhöz. A William Petersen (CSI – A helyszínelők) által alakított nyomozó karaktere tűnik a legígéretesebbnek, de a legszemélyesebb jelenetekben sem tudunk meg róla többet annál, hogy egyfajta versenynek fogja fel az ügyet, becsmérlő szavakkal illeti a sorozatgyilkost, még ha egyedül van, akkor is, ezzel ösztönözve magát a megoldás keresésére. Magának való, különc férfi, aki ellenfeleit mindennél és mindenkinél jobban tiszteli, de mindig egy lépéssel mögöttük jár, egészen az utolsó pillanatig. Petersen színészi kelléktára elegendő egy ilyen szerephez, egyszerűsége okán nem szembetűnőek hiányosságai, így összességében kellemes alakítást láthatunk, ellenben a Csorbafogút alakító Tom Noonan (Szemtől szemben) esetével. A már küllemében is önmaga karikatúrájának tűnő férfiben semmi rémisztő nincs, megjelenése, beszédstílusa, mozdulatai egytől-egyik azt sugallják, hogy egy teljesen hétköznapi ember, némi mentális problémával. Noonan színészi játéka kimondottan gyenge, meg sem próbál elérni arra a szintre, amelyre a dialógusok túlnyomó részében emelik karakterét, ezáltal a film legfőbb pontja válik instabillá, ami egy csapásra hiteltelenné is teszi a produkciót. A mellékszerepekben Dennis Farina (Blöff) és Joan Allen (Ál/Arc) még élvezhető alakítást nyújtanak, de Stephen Lang (Avatar) és Brian Cox (Az utolsó éjjel) rengeteget rontanak az összképen, ami tekintve, hogy utóbbi alakítja Hannibal Lecktort (A jogok miatt volt szükséges a névváltoztatás.), komoly sebet ejt a film amúgy sem tökéletes vázán. Cox alakítása határtalanul ripacs, Hannibal inkább tűnik egy nemtörődöm suhancnak, mintsem egy zseniális elmének, Grahammel való kapcsolatuk is kimerül egy-egy rövid szóváltásban, ezáltal az alapregény legérdekesebb pontja vész el. Dicséretes azonban az operatőri munka, a láthatóan alacsony költségvetés ellenére sikerült rengeteg emlékezetes képet alkotni az utókor számára, amiket sajnos a ’80-as évek hamisítatlan pop slágerei festenek alá, ezzel alkotva felemás összképet. Ez a kettőség jellemző az egész filmre is, hiszen bőségesen akadnak felejthetetlen képsorok és jelenetek, a hangulata pontosan olyan nyomasztó, mint amennyire egy hasonló történettől ezt elvárhatjuk, és nyomokban már hamisítatlanul fellelhető Mann stílusa, azonban – mivel egy kész műre próbálta ezt ráerőltetni – egy közepes alkotást sikerült létrehoznia.

A 2002-es A vörös sárkány fényében Az embervadász ócska TV film a ’80-as évek közepéről, azonban fontos szem előtt tartani, hogy két, teljesen eltérő koncepció szüleményéről van szó. Michael Mann filmje megpróbált egy hátborzongató regény szükségszerűen egyszerű szereplőiből többet kihozni, ami eleve kudarca ítélt próbálkozás volt, így az eredmény nem több egy élvezetes, de felejthető thrillernél.

Az embervadász

Szemtől szemben

(Heat)

Az utolsó mohikán sikere után a Warner Bros. nagyobb bizalmat szavazott a rendezőnek, aminek köszönhetően 1995-ben elkészíthette életműve legtökéletesebb darabját többek között olyan sztárokkal, mint Robert De Niro (Dühöngő bika), Al Pacino (Kánikulai délután), Val Kilmer (Top Gun) és Jon Voight (A mandzsúriai jelölt). A közel három órás Szemtől szemben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, az akciófilmek kedvelői a mai napig a műfaj egyik legjobbjaként tekintenek rá, és minden szempontból mérföldköve a mindenkori filmtörténelemnek.

A forgatókönyv ezúttal is Mann keze munkáját dicséri; egy profikból verbuválódott banda és a hatóságok összetűzését és macska-egér játékát bemutató filmben a zsáner minden eleme megjelenik egy olyan forradalmi prezentációban, amire addig soha nem volt példa, és azóta is csak Hollywoodon kívül sikerült hozzá hasonló remekművet kreálni (Szigorúan piszkos ügyek, 36 - Harminchat). A kulcsszó mindenekelőtt a realizmus volt, a már jól bevált receptet lerántani a valóságba, megforgatni a porban és úgy tálalni remek ötlet; a golyó itt nem válogat, az eseményeket az élet írja, bárkivel bármikor megtörténhet bármi, nincs garancia a jó győzelmére, a gonosz bukására. Mindez azonban nem lett volna elég a sikerhez, ha nincs jelen az a mindent elsöprő színészi játék, aminek tanúi lehetünk. A legapróbb mellékszerepekben is olyan tehetségek tűnnek fel, mint Hank Azaria (A hazugsággyáros), Ashley Judd (Ha ölni kell), Dennis Haysbert (24), Mykelti Williamson (Ali), Natalie Portman (Leon, a profi), Xander Berkeley (Elrabolva), William Fichtner (A sötét lovag), Danny Trejo (Desperado) vagy Kevin Gage (Con Air – A fegyencjárat). Egytől egyig hibátlan alakítást nyújtanak, noha némelyikük csupán pár mondat erejéig látható a vásznon, a főbb szerepekben pedig De Niro, Pacino, Kilmer és Voight mellett feltűnik Tom Sizemore (Ryan közlegény megmentése) és Diane Venora (Rómeó és Júlia) is. A fókuszban természetesen a De Niro alakította Neil és a Pacino által zseniálisan életre keltett Vincent Hanna állnak, kettejük kapcsolata megalapozta minden ’95 utáni film pozitív-negatív figura kontaktusát, közös kávézásuk a bankrablás előtt pedig több tucatnyi hasonló jelenetet ihletett meg. Bár a nevek hallatán elvárható volna a teljes egyenjogúság, Al Pacino és karaktere egyaránt nagyobb hangsúlyt kapnak, és jobban is teljesít színészileg társánál. Hanna figurája részletesebb kidolgozásra került, jóval többet tudunk meg róla, míg Neil zárt könyv, múltja és jelene is titkok óriási halmaza, csak abban lehetünk biztosak, hogy józan gondolkodású, profi, de többet vár az élettől. Legfőbb elve, hogy ha balhés az élet, tilos bárkihez is kötődni, akit nem lehet fél perc alatt otthagyni, ha befordulnak a rendőrök a sarkon, mégis zavarja az óriási űr, amit a nő hiánya okoz az életében. Hanna problémája szintén a gyengébbik nem körül forog, ő azonban harmadik házasságát készül tönkretenni, amikor ráeszmél; valójában a munkájába szerelmes. Legőszintébb jelenetében kiderül, az tartja életben, ha nem kell róla beszélnie, ha elfojthatja magában az összes fájdalmat és feszültséget, amit a bűnözők és áldozataik jelentenek számára. Mivel azonban mindketten a legjobbak a szakmájukban, tudják jól, hogy a konfliktus elkerülhetetlen; egyikük egy kicsivel biztosan ügyesebb lesz, vagy nagyobb szerencse társul mellé, de nem működhetnek egymás mellett. Az azonban elhamarkodott állítás volna, hogy a rendőrség üldözi a bűnözőket, ezek a szerepek ugyanis jelenetről jelenetre változnak, néhány lépéssel mindig a másik előtt vagy mögött vannak, a film pedig – bár árnyaltan, de – választ is ad arra, melyikük végzi jobban a dolgát; meglepetésre azonban a másik fél diadalmaskodik. Ugyanakkor nem a részletesen bemutatott szereplők, az első osztályú rendezés, a forradalmi realizmus és nem is a hibátlanul megírt, lassú folyású, de legtöbbször hihetetlenül feszült párbeszédek okán sorolható a Szemtől szemben minden idők legjobb akciófilmjei közé. Bár a közel három órás játékidő nem hagy túl sok teret az akcióknak, ha egy lövés eldördül, annak súlya van. Nem beszélve arról, ha több száz lövés dördül el, a bankrablást és a menekülést bemutató jelenet így joggal kiáltható ki a hasonló jelenetek alfájának és omegájának. Mann nem alkalmaz lassítást, trükköket, de minden töltényhüvely a helyére kerül ebben a hibátlanul megkomponált pár percben, amikor az igazlom a tetőfokára hág, és még ott sem áll meg. Bár legtöbb filmjében kiemelt szerepet kap a zene, Mann ezúttal inkább sejtelmes zajokat használ, mintsem tolakodó, fülbemászó dallamokat, így éri el, hogy bármiféle vizuális vagy auditív hatás nélkül teremtsen példátlan feszültséget.

Michael Mann kezében minden lehetőség megvolt, hogy forradalmi alkotást készítsen; ilyen sztárparádét alig tízévente élvezhet a közönség, Elliot Goldenthal (Közellenségek) zenéje és Dante Spinotti (Szigorúan bizalmas) retinába égő, felejthetetlenül gyönyörű képei Mann rendezésével egy minden szempontból hibátlan remekművet szültek, amire még évtizedek múlva is úgy tekintenek majd, mint az akciófilmek egyik legjelentősebb alappillérére.

Szemtől szemben

Collateral – A halál záloga

(Collateral)

A Szemtől szemben után Michael Mann tett némi kitérőt az életrajzi filmek irányába (A bennfentes, Ali), majd 2004-ben visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért. Az eredmény vegyes lett; a Collateral – A halál záloga elsőként prezentálja Mann nagyszerű újítását, a digitális kamera használatát, felvonultat két remek színészt, akik között olyan mértékben van jelen a kémia, amilyet a rendező más filmjeiben nem láthatunk. Ugyanakkor az igazán jó alapötlet fokozatosan egy kiszámítható TV film színvonalára konvertálódik, az elvárható realizmus helyett illogikus fordulatok és kiszámíthatóság kerülnek előtérbe, mígnem végül az egész produkció önmaga paródiájába fullad a végjáték során.

A Stuart Beattie (Ausztrália) írta forgatókönyv szimpatikus, ám már első mozzanataiban is hihetetlenül ésszerűtlen; Vincent (Tom Cruise) profi bérgyilkos, aki Los Angelesbe érkezik, hogy egy éjszaka alatt leszámoljon 5 emberrel, akiknek valamilyen módon köze van a megbízóját veszélyeztető bírósági ügyhöz. Taxit fog, és busás összegért ráveszi a sofőrt, hogy tartson vele hajnalig, Max (Jamie Foxx) pedig bele is megy, de kisvártatva megtudja, utasa kegyetlen gyilkológép. Ha az ötlet Jim Jarmusch (Hervadó virágok) ölében landol, az eredmény egy szűk két órás, feszült beszélgetés lett volna ragadozó és áldozat között, akiket a jármű vékony üvegfala választ el egymástól, de Mann mindezt megtoldotta némi akcióval, és még néhány mellékszállal, ami azonban csak újabb táptalaja lett a logika teljes mellőzésének. Egy profi bérgyilkos miért bízná életét és küldetésének sikerét egy egyszerű taxisofőrre, miért leplezi le magát az első áldozatnál, a sofőr miért nem él a számtalan lehetőséggel, amikor elmenekülhetne? És mekkora esély van rá, hogy egy 17.000.000 főt számláló nagyvárosban néhány óra alatt többször is véletlenül fussunk össze leendő áldozatainkkal vagy éppen a bennünket üldöző nyomozókkal? Arról nem is beszélve, hogy a városban lévő számtalan térfigyelő kamerából éppen azt az egyet veszi véletlenül észre az üggyel foglalkozó nyomozó, amelyiken a keresett jármű van, és hasonló blődségek. A legtöbb esetben egyszerűen átléphetjük a hasonló problémákat, de egy Michael Mann film esetében ez több, mint elfogadhatatlan. Pedig a forgatókönyvet leszámítva ezúttal is minden adott volt a sikerhez; Tom Cruise (Az utolsó szamuráj) és Jamie Foxx (A királyság) külön-külön és együtt is zseniálisan alakítanak, Cruise láthatóan élvezi, hogy ezúttal a rosszfiú bőrébe bújhat, Foxx pedig a kisujjából rázza ki az eleinte szimpatikus, később már elfogadhatatlanul heroikus és mégis zavart figurát. A mellékszerepekben ezúttal jóval kisebb nevekkel találkozhatunk, közülük is csak Barry Shabaka Henley (Miami Vice) és Javier Bardem (Nem vénnek való vidék) játéka élvezetes, Jada Pinkett Smith (Ali), Bruce McGill (Trükkös fiúk) és Mark Ruffalo (Zodiákus) alakítása helyenként már kifejezetten gyenge. A zenéről ezúttal csak másodhegedűsként gondoskodik James Newton Howard (A sötét lovag), elsősorban a film zenei albumán megtalálható dalok nyújtják az aláfestést. A digitális kamera nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználja a film, talán csak a Miami Vice képsorai múlják felül az itt látottakat, bár ez inkább a környezetnek köszönhető. Los Angeles városával már a Szemtől szemben során is megismerkedhetett a néző, de az ottani madártávlatból készített képeket ezúttal kissé klausztrofób hatást keltő közelik váltják, az utcák és épületek embermagasságból sem okoznak azonban csalódást, a szemcsés, kézikamerás kép segítségével pedig a néző otthonosabban érzi magát az új környezetben. Az audiovizuális teljesítmény mellett néhány fantasztikusan megkomponált jelenet az, ami a Collateral – A halál záloga című filmet kirántja a középszerből, és okot ad arra, hogy később is újranézzük. A jazz bárban zajló beszélgetés, a Vincent és Max közötti párbeszédek vagy Max reményvesztett egyéni akciója mind emlékezetes pillanatok, ahogy Vincent mészárlása is a zsúfolt szórakozóhelyen. Aminek azonban bérelt helye van a minden idők legemlékezetesebb jeleneteit tartalmazó listákon, az a farkasok vonulását mutató szcéna. Az éjszakai Los Angeles útján áthaladó ragadozók, Vincent és Max őszinte csodálata az Audioslave Shadow of the Sun című dalával felejthetetlen elegyet alkot.

Az imént felsorolt néhány jelenet azonban nem elegendő ahhoz, hogy az összképen túl sokat javítson. Mann rendezése, Cruise, Foxx, Bardem és Henley játéka, a kiválóan összeválogatott zenék és a vizuális újítások a mérleg egyik nyelvében, egy bántóan egyszerű és értelmetlen forgatókönyv a másikban. Ennek eredményeképp a Collateral – A halál záloga a közepesnél csak pillanataiban jobb akció-thriller, felejthető alkotás felejthetetlen részletekkel.

Collateral – A halál záloga

Miami Vice

(Miami Vice)

A ’80-as évek egyik legsikeresebb sorozatában Don Jonhson (Harley Davidson és Marlboro Man) és Philip Michael Thomas (Extralarge) rózsaszín zakókban és rikító sportkocsikban üldözték a bűnt, miközben az évtized összes pop slágere és szex ikonja képviseltette magát. A sorozat egyik szülőatyja maga Michael Mann volt, aki 2006-ban úgy döntött, elkészíti sorozata filmváltozatát, ezúttal anélkül, hogy bármilyen stúdiók vagy producerek megkötnék a kezét.

Don Johnson helyett Colin Farrell (A fülke) bújhatott Sonny Crockett bőrébe, Philip Michael Thomast pedig a rendezővel előzőleg már két filmben együtt dolgozó Jamie Foxx (A királyság) váltotta, mint Ricardo Tubbs. Eltűnt a színkavalkád, a rózsaszín flamingók és a tűzpiros vagy éppen citromsárga sportautók is elhagyták a terepet, helyettük szürke és matt kék színek, digitális kamera, és a Mann filmek legjobb zenei összeállítása uralkodik. A stílus ugyanúgy kulcsfontosságú maradt, drága autók, ruhák, telefonok, órák és napszemüvegek, ameddig a szem ellát, de mindez már csak háttérzaj, a hangsúly ezúttal is inkább a realitáson van. Sonny és Rico szállítóként beépülnek a látszólag Jose Yero (John Ortiz) által irányított drogkartellbe, hogy így jussanak el az Árja Testvériséghez, akik leleplezték és a halálba kergették egyik informátorukat. Bonyodalom bonyodalmat követ, Sonny beleszeret Yero főnökének, Arcangel de Jesus Montoyának (Luis Tosar) munkatársába, aki nem hétköznapi kapcsolatban áll a kartell vezérével, ráadásul Isabella (Gong Li) viszonozza is a nyomozó érzelmeit. Rico pedig hiába tartja a tisztes távolságot a csoporttól, ő sem kerülheti el, hogy magánélete ne keveredjen véglegesen a munkájával. Kettejük kapcsolatán érződik, hogy az utolsó szóig megbíznak egymásban, ha kell, az életüket is adnák a másikért, de nem nincs jelen semmiféle gyerekkori barátság vagy szeretet, ez szimpla munkakapcsolat, de abból a legőszintébb. Farrel és Foxx egyaránt kifogástalanul hozzák a szerepüket, bár az ír fenegyerek jóval hangsúlyosabb szerepet kap a cselekményben, mint társa. Isabella szerepében Gong Li (Hannibal ébredése) felemás alakítást nyújt, vonzereje és a belőle sugárzó veszély maradéktalanul átérezhető, de színészi játékán még volna mit csiszolni. Ellenben John Ortiz (Közellenségek), Luis Tosar (Titkos rend), Barry Shabaka Henley (Collateral – A halál záloga) és a kisebb mellékszerepekben Domenick Lombardozzi (A fülke), Naomie Harris (Az utca királyai) és Elizabeth Rodriguez (Gyulladásveszély) első osztályú alakítást nyújtanak. A zenei oldalt ezúttal is remek zenekarok képviselik, két dal erejéig az Audioslave képviselteti magát, mellettük olyan előadók dalait élvezhetjük, mint Moby, a Mogwai, Emilio Estefan és Nina Simone, az eredeti sorozat főcímdalát pedig a Nonpoint dolgozta fel, emelve az amúgy is fantasztikus hangulaton a film fináléját előkészítő jelenetben. Az operatőri munka ezúttal, ha lehet, még tökéletesebb, mint a Collateral – A halál záloga esetében, dokumentumfilmekbe illő képek érik egymást a digitális kamera nyújtotta elképesztő minőségben, Sonny és Isabella hajózása Moby fülbemászó dallamaival például felejthetetlen élményt nyújt. Az akciók a Szemtől szemben bankrablását idézik, és bár ezúttal sem kapunk belőlük túl sokat, az eredmény ilyen mennyiségben is lenyűgöző. A finálé 10-12 perces tűzpárbaja alatt minden egyes becsapódó töltény megdolgoztatja a legjobb házimozi rendszereket is, a rendőrségi felvételek alapján rekonstruált akciók kézi kamerával történt rögzítésének nézése közben pedig egy percig sem jut eszünkbe, hogy színészek és vaktöltények vannak a képernyőn. A kissé lassú folyású film – hasonlóan a Szemtől szembenhez – remekül megírt dialógusokkal tartja fenn az érdeklődést, és fokozza a feszültséget, ez egyben az oka annak, hogy sem a kritikusok, sem a közönség nem fogadta kitörő lelkesedéssel. A legtöbben ugyanis Michael Bay (Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?) stílusában képzelték el Miami megjelenítését, ütős egysorosokra és lassított lövöldözésekre számítottak, a Miami Vice legfőbb erénye pedig éppen az, hogy bátran hátat fordított ennek az alapvető koncepciónak, és egy soha nem látott, új elképzelésbe ugrott fejest.

Az új évezred hemzseg a sorozatok gyöngyvászonra varázsolt adaptációitól, de ellentétben az olyan kapufákkal, mint a Charlie angyalai filmek vagy éppen a Starsky és Hutch, a Miami Vice csak alapfelállásában emlékeztet az eredetire, emellett csupán a magabiztosan szigorúan zsánerpanelekre épített forgatókönyv juttatja eszünkbe a ’80-as éveket. Mann rendezésében minden forradalminak tűnik, amit már ezer és ezer alkalommal átélhettünk, mert saját stílusának hozzáadásával bármiből képes klasszikust csinálni, a Miami Vice pedig ha nem is a legjobb, de minden kétséget kizáróan a legstílusosabb alkotása.

Miami Vice

Közellenségek

(Public Enemies)

John Dillinger a ’30-as években az Amerikai Egyesült Államok első számú közellensége volt. A bankrabló életéről számos film készült, többek között Martin Sheen (Spawn – Az ivadék) és Mark Harmon (Nem férek a bőrödbe) is eljátszották már a legendás bűnöző szerepét. 2009-ben Michael Mann keze alatt készülhetett el a Dillingerről szóló eddigi legnagyobb szabású produkció, ami több ponton is hasonlóságot mutat a rendező legfőbb művével, elsősorban minőségében; a Közellenségek legalább olyan jelentős fordulópont az életműben, mint a Szemtől szemben volt 1995-ben.

A főszerepben ezúttal Johhny Depp (Az Álmosvölgy legendája) brillírozik, alakítása lehengerlő, olyan átéléssel és tisztelettel dolgozik, mint Heath Ledger (Túl a barátságon) A sötét lovag Jokereként. Az ellenpólust Christian Bale (Tökéletes trükk) képviseli Melvin Purvis nyomozó szerepében, alakítása elegáns és visszafogott, nem tolakodó, a film ugyanis nem kettejük összecsapásáról, hanem Dillinger életéről szól. Fájó, de szükséges pontja a produkciónak, hogy éppen ezért Dillinger figurája teljesen nyitott könyv, rengeteg információt megtudunk múltjáról és jelenéről, azonban Purvis csak néhány rövid jelenetben nyílik meg. Ezekből a jelenetekből kiderül, hogy a végletekig gerinces, egyenes ember, akit nem vakít el semmilyen érzelem, ha a helyzet úgy hozza, tudatja az FBI igazgatójával, J. Edgar Hooverrel (Billy Crudup), hogy emberei alkalmatlanok egy ilyen volumenű feladat elvégzéséhez, máskor a karjaiban viszi el esküdt ellensége kedvesét a mosdóig, és a néző érzi; elég, ha ennyit tud. Manntől váratlan, de okos fordulat, hogy bár Dillingerről rengeteg részletet megtudhatunk, mégis megmarad annak az antihősnek, amilyennek elképzeltük. Nem lesz belőle a realizmusba lerángatott figura, nem fordul ki önmagából, egyszerűen azt teszi, amit mond, és fordítva. A főbb és mellékszerepekben ezúttal is valódi sztárparádénak lehetünk tanúi; Dillinger kedvesét Marion Cotillard (Hosszú jegyesség) alakítja kiválóan, Hoover igazgató szerepében Billy Crudup (Watchmen: Az őrzők) látható, mellettük feltűnik még Leelee Sobieski (Tágra zárt szemek), John Ortiz (Miami Vice) és Stephen Lang (Avatar) is. A Dillinger vezette bandában is találkozhatunk néhány ismerős arccal; Stephen Dorff (Penge), David Wenham (300), Stephen Graham (Ez itt Anglia), Giovanni Ribisi (Tolvajtempó), sőt, egy nyúlfarknyi jelenet erejéig Channing Tatum (Bunyó) is feltűnik. Az alakításokra nem lehet rossz szavunk, a történet folyamán, ha csak felületesen is, de minden jelentős és jelentéktelen karakter szerephez jut, az élet írta forgatókönyv pedig rendkívül gazdag fordulatokban és meglepetésekben. Külön öröm, hogy ezúttal is Mann kezeskedett a dialógusok minőségéért, aminek köszönhetően nem kevés maradandó momentumot tudhat magáénak az alkotás. Mann ezúttal sem engedett elvárásaiból; a kényelmes stúdiók helyett visszatért az eredeti helyszínekre, és ott forgatta le az eseményeket, ahol azok évtizedekkel ezelőtt megtörténtek, mindemellett részletes és minden pillanatában igaz korrajzot is felfestett. Első pillantásra talán kissé bántó, de mindenképpen eredeti ötlet volt a rendező részéről, hogy ezúttal is digitális kamerát használt a felvételekhez, ezzel nem fullasztja ugyan unalomba filmjét, ellentétben a hasonló alkotásokkal, amelyek évtizedek óta nem mernek elrugaszkodni a standard elvárásoktól, ugyanakkor visszatetszést is kelthet a műfaj szerelmeseiben. Az azonban tagadhatatlan tény, hogy ezáltal ismét közelebb hozta az eseményeket, és részletesebben be tudta mutatni a ’30-as évek Amerikáját. Ami a zenei aláfestést illeti, ezúttal vegyítette a Szemtől szemben esetében jellemző instrumentális muzsikát néhány korhű dallal, az elegy pedig kifogástalan lett; Elliot Goldenthal (Szemtől szemben) nem fogta vissza magát, nem ritkán rémisztő, de minden esetben figyelemfelkeltő zenéje különleges hangsúlyt ad a fontosabb jeleneteknek. Dante Spinotti (A vörös sárkány) képei szokás szerint fantasztikusra sikerültek, ezúttal ugyan leginkább belső tereket kellett mesébe illő, ám mégis minden elemében hihető környezetté varázsolnia, de láthatóan megbirkózott a feladattal. A Szemtől szemben, a Collateral – A halál záloga és a Miami Vice után valamivel több akciójelenettel szolgál az alkotás, ezek némelyike tömörségében is rendkívül hatásos, a fő attrakciót képező erdei tűzpárbaj pedig megismétli a ’95-ben látott bankarablás jelenetét, ezúttal inkább a menekülésre helyezve a hangsúlyt.

14 évvel azután, hogy Vincent Hanna és Neil McCauley összecsaptak, Mann egy generációval a két színészóriás alatt keresett lehetőséget a siker megismétlésére, és korunk két hasonlóan tehetséges színészével erre minden lehetősége megvolt. A Közellenségek a tavalyi esztendő egyik, ha nem a legjobb alkotása lett, Michael Mann pedig képes volt egykori önmagát nem megismételve másodszor is megmutatni, mi a legtöbb, ami a zsánerből kihozható.

Közellenségek

10-01-23

» 2010 / 4

2010. jan. 23. 15:26 | Írta: Dealer | Premier | 7 Komment

A doboz

(The Box)

„A végső szobába kétféleképpen lehet belépni; önként vagy kényszerítve. A választás a miénk.” Jean-Paul Sartre francia szerző, nem mellesleg az ateista egzisztencializmus neves képviselője szerint nincs felsőbbrendű hatalom, ami a kezünket fogná, és mutatná a helyes utat, a döntést nekünk kell meghozni, a következményekkel nekünk kell szembenézni, a hibáinkkal nekünk kell együtt élni. A Lewis házaspár életének legfontosabb döntését készül meghozni; mennyit ér egy emberi élet? Előbbre helyezhető-e a saját boldogságunk egy embertársunk életénél?

Norma (Cameron Diaz) és Arthur (James Marsden) hétköznapi mintacsalád a ’70-es évek derekáról, Virginia államból. Az apa a NASA neves kutatója, az anya fiatal és sikeres irodalomtanár a helyi iskolában, ahova tizenéves fiuk, Walter is jár. A tipikus kertvárosi életnek azonban egy nap hirtelen vége szakad; Normától megvonják a támogatást, Arthurt pedig a pszichológiai teszten történő bukása miatt nem engedik űrhajóra szállni, ezzel sárba tiporva régi álmát. A kétségbeesett házaspár onnan kap segítséget, ahonnan a legkevésbé számított volna rá; egy reggel egy dobozt találnak az ajtajuk előtt, rövidesen megérkezik a csomag küldője, Arlington Steward (Frank Langella) is, aki elmondja; a dobozban található gomb megnyomásával két dolog történik: valahol a világon valaki, akit a pár nem ismer, meghal, ugyanakkor kapnak egymillió dollárt. 24 órájuk van meghozni a döntést, amit eleinte nem is vesznek komolyan, ahogy valószínűleg mi sem tennénk. Hogy is lehetne bármi alapja annak, amit a férfi mond, talán csak valaki így próbálja őket megtréfálni. Ahogy azonban lejárni készül a határidő, egyre inkább elgondolkoznak a lehetőségen, hiszen soha nem volt még ekkora szükségük a pénzre, és a mérleg két nyelve kezd kiegyenlítődni.

Richard Kelly (Donnie Darko) rendező filmjében azokat a kérdéseket feszegeti, amelyekkel mi is gyakran foglalkozunk. Hiszen hányszor mondtuk már; „Ezért odaadnám az életem!”, vagy „Bármire képes lennék érte!”, A doboz pedig megmutatja, milyen is az, ha valóban meg kell hoznunk néhány ilyen döntést. Kelly a lehetőségekhez képest igyekszik a legtöbb kérdést nyitva hagyni, és a nézőre bízni a válaszadást, de elkerülhetetlenül rávilágít olyan örökérvényű igazságokra, amelyek az elmúlt néhány évtizedben nyom nélkül kikoptak a köztudatból. A ledöntött alappillérek és kilúgozott igazságok újra jelentést kapnak, hogy a film záró képsorait követően az elménkbe égve jó időre megjegyezzük azokat. Azonban az erkölcsi vonalon túl fontos, hogy megértsük magát a filmet is, ez pedig minden szempontból tekintve egyéni feladat. Nem mehetünk mások véleménye, egy kritika vagy egy töredékinformáció után, ha valóban érteni akarunk mindent, figyelnünk kell a részletekre. Nem gondolhatjuk, hogy Kelly véletlenül idézi meg Sartre vagy Arthur C. Clarke sorait, és tudnunk kell érteni a szimbolikus utalásokból is. Norma a film elején például Sartre Zárt tárgyalás című írásának lényegére próbálja rávezetni tanítványait. Az író szerint a Pokol olyan, mint amikor három ember az idők végezetéig össze van zárva egy szobában, az aforizma tehát; „A Pokol a másik ember.”. A másik, aki ismer bennünket, aki látja a hibáinkat. Egy későbbi jelenetben pedig Clarke harmadik törvényével találkozhatunk, miszerint „Minden elegendően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.”. Ez az állítás a film során többször is új értelmet nyer, a főszereplőt egy ízben meg is téveszti, de minden mindennel összefügg, nincsenek véletlenek. A számtalan biblikus utalás mellett sem mehetünk el szó nélkül (a bűnbe eső asszony; az emberiség próbatétele), ezek még nagyobb jelentőséggel bírnak annak fényében, hogy Kelly hívő keresztény, melynek már előző filmjében is jeleit adta.

Ahogy a Donnie Darko esetében, ezúttal sem egyszerűen Kelly rendezése és sajátos elbeszélési technikája az, ami a filmet felejthetetlenné varázsolja, hanem többek között a remek színészi alakítások. A főszereplők remekül végzik a dolgukat, Cameron Diaz (Vanília égbolt) igazi meglepetés, élete talán legjobb alakításában láthatjuk, és bár James Marsden (X-Men – A kívülállók) játéka meglehetősen egyhangú, a film utolsó fél órájában mutatott teljesítménye azonban kárpótol mindenért. Frank Langella (Frost/Nixon) alakítása mindent elsöprő, az egyszerre rémisztő és szeretetre méltó úriember karaktere minden másodpercben magában hordozza a megváltás és a pusztítás ígéretét, kiszámíthatatlan, és bár eleinte a néző őt vádolja mindenért, idővel belátja, hogy nem több egy eszköznél, és valójában jó ügyért cselekszik. És hogy mi is a jó ügy? Ezt már mindenki döntse el maga, világnézettől, egyéni beállítottságtól függően több variáció létezik, még az sem biztos, hogy csak egy igaz, és éppen ettől olyan fantasztikus a forgatókönyv, ami bár hozott alapanyagból ugyan, de Richard Kelly keze munkáját dicséri. Ez sajnos lehet kiváltó ok sokak számára arra nézve, hogy a filmet a felénél abbahagyják, hiszen Kelly stílusához nagy befogadóképesség kell. Mindent megtesz, hogy a film ne dobjon ki magából bennünket, ezért már az alapozásnál az azonosulásra helyezi a hangsúlyt, ha pedig ezen a ponton eléri a célját, onnantól már nem jelenthet gondot semmiféle szürrealizmus, amiből azért akad bőven, néha már a Lost Highway – Útvesztőben című filmet megszégyenítő mennyiségben is. A doboz ebből a szempontból nehezebb film, mint a Donnie Darko, ami bár a maga nemében kultikus státuszra tett szert, hatványozottan könnyebben emészthető alkotás volt, és kevesebb kérdést is hagyott nyitva, mondhatni kommersznek tűnik A doboz mellett. Ami azonban tagadhatatlanul közös pont a két filmben, az az első osztályú korrajz, amivel Kelly megajándékozza a nézőt. Ahogy Donnie mindennapjait a ’80-as évek hamisítatlan környezetében láthattuk, úgy ezúttal a ’70-es évekbe repít vissza bennünket Kelly, nem kevés sikerrel.

Richard Kelly legújabb alkotását nem hordozza a tenyerén a közönség, melynek oka több, mint prózai; elszoktunk már azoktól a filmektől, amik kikapcsolódás helyett be akarnak bennünket kapcsolni. Ha készül is olyan film, ami esetleg arra sarkallna bennünket, hogy a megtekintés után is töltsünk pár percet vagy órát a megértésével, esetleg újranézzük magát a produkciót egy-egy elmélet fényében, nem kaphat nagy visszhangot, A doboz azonban meglehetősen sok moziban próbált szerencsét. Talán a Szárnyas fejvadász sorsára jut, és idővel felnő hozzá a közönsége, talán eltűnik a süllyesztőben, és csak néhányunk számára marad emlékezetes alkotás, de ez nem változtat a tényen, hogy Kelly forgatókönyve és rendezése, egyéni látásmódja, a nagyszerű színészi alakítások és a hátborzongató zene összessége egy igazán remek filmet szült.

A doboz

Magyarországi premier : 2010.01.21.

10-01-16

» 2010 / 03

2010. jan. 16. 19:58 | Írta: Dealer | 15 Komment

A Pókember trilógia

Pókember

(Spider-Man)

A képregény adaptációk történetének az ezredfordulóig nagyon kevés említésre méltó mérföldköve volt, a Richard Donner (Halálos fegyver) féle Superman filmeken és a Tim Burton (Ollókezű Edward) által elindított, Joel Schumacher (A fülke) elképzeléseinek köszönhetően zátonyra futott Batman adaptációkon kívül csak sikertelen próbálkozások tömkelegéről beszélhetünk. Aztán a technikai előrelépéseknek köszönhetően az elmúlt tíz esztendőben egymást érték a feldolgozások, melyeknek bár éllovasa volt az X-Men – A kívülállók, az igazi forradalom a 2002-es Pókemberhez köthető.

A Marvel kultikus szuperhőse, Stan Lee és Steve Ditko fantáziájának szüleménye 1962-ben találkozott először a rajongókkal, sikere azóta is töretlen. Az élet gondjaival napi szinten csatákat vívó tizenéves srác történetét mindenki magáénak érezhette, talán éppen ebben rejlett sikerének kulcsa. A Gonosz halott trilógiával elismerésre szert tevő Sam Raimi (Pokolba taszítva) kapta meg a lehetőséget, hogy először a nagyvászonra vigye mindenki kedvencét, mára trilógiává bővült, és a jelenlegi hírek szerint lezárult sorozatának első darabja mind kritikai, mind pedig bevételi szempontból hibátlanra vizsgázott. Peter Parker (Tobey Maguire) teljesen hétköznapi fiú; iskolába jár, remek tanuló, de szerencsétlen és visszahúzódó, egyetlen barátja Harry Osborn (James Franco), akit ugyan más okból, de szintén kivet magából korosztálya. Peter hat éves kora óta reménytelenül szerelmes a szomszéd lányba, osztálytársába, Mary-Jane Watsonba (Kirsten Dunst), aki persze átnéz rajta, egészen más körökben érzi otthon magát. Egy tanulmányi kirándulás alkalmával azonban bekövetkezik mindannyiuk életében a fordulat; az egyik elszabadult, génkezelt pók megharapja Petert, akinek génjei átveszik az állat tulajdonságait; a fiú visszanyeri éles látását, vézna teste egyetlen éjszaka alatt izmoktól duzzadóvá válik, csuklójából rendkívül erős hálót képes kilőni, előre megérzi a veszélyt, és képes a falakon mászni. A nagynénjével és nagybátyjával élő Peter megpróbálja kamatoztatni képességeit; egy birkózó bajnokságon vesz részt, ahol azonban a szervezők nem fizetik ki, ezért a bevétellel menekülő rablót futni hagyja, hogy bosszút álljon. A rabló azonban éppen az ő nagybátyja kocsiját lopja el, a dulakodás közben halálos lövést leadva a férfire. Peter tette és nagybátyja utolsó szavai, miszerint a nagy erő nagy felelősséggel jár, végigkísérik őt élete során, és elhatározza; a bűnözés ellen fordítja képességeit. Az élet azonban úgy hozza, hogy Harry apja, Norman (Willem Dafoe) lesz az első, akivel Pókembernek szembe kell néznie; a férfi saját magán teszteli cége erőnövelő szerét, a kísérlet azonban balul sül el, így születik meg a Zöld Manó, a férfi elméjének sötét oldala által irányított gonosztevő. Sam Raiminek sikerült az, ami a legtöbb hasonló sorozat első részének csak nagyon ritkán; a film két órás játékideje alatt maradéktalanul bemutatja a szereplőket, vázolja az alapszituációt, és a képregények egyik legfőbb gonoszát is sikeresen vonultatja fel. Ez azonban nem lett volna elég a sikerhez a nívós szereplőgárda nélkül; Tobey Maguire (Vágta) tökéletes Peter Parker és egyben tökéletes Pókember is. Minden erejével azon van, hogy a nézők, fiataltól idősebbig mind átérezzék problémáit, örömeit, sikereit és kudarcait. Egy milliárdos playboy vagy egy dúsgazdag iparmágnás nem a legjobb alapanyag az azonosuláshoz, ellenben egy tizenéves, aki amellett, hogy éjt nappallá téve védelmezi New York lakóit, egyetemre jár, munkát keres és próbálja egyenesbe hozni szerelmi életét, tökéletes választás. Willem Dafoe (Veszett a világ) szintén fantasztikusan alakítja a bomlott elméjű Normant, a Zöld Manónak engedelmeskedő énje sajnálatot ébreszt a nézőben, ugyanakkor pár másodperccel később rémületet szül eszeveszett pusztítása és végtelen gonoszsága. Kirsten Dunst (Interjú a vámpírral), James Franco (Ananász Expressz), a Petert nevelő Rosemary Harris (Csodálatos Júlia) és Cliff Robertson (A keselyű három napja) egyaránt a néző szívébe lopják magukat, a Daily Bugle főszerkesztőjének szerepében J. K. Simmons (Égető bizonyíték) pedig egyenesen zseniális, és egyben a trilógia legfőbb humorforrása. Raimi rendezésében pedig sem a humor, a romantika, a dráma, sem pedig az akciók nem csúsznak ki a kézből, tökéletes összhangban férnek el egymás mellett. Peter és Mary-Jane kapcsolata ritka hiteles ábrázolásban akarva-akaratlan együttérzésre késztet, a humorért J. Jonah Jameson főszerkesztő és Pókember néhány egysorosa felelnek, a dráma Peter nagybátyja halálakor éppúgy jelen van, mint a záró jelenetben, az akciók pedig szédítőek és a még nyolc esztendő távlatából is tökéletes CGI is lenyűgöző. Kiemelendő még Danny Elfman (Batman) fantasztikus zenéje, melynek minden dallama csak felerősíti a képi hatások által elérni kívánt érzést, a rémisztő Zöld Manó téma, a heroikus Pókember téma és a megható motívumok egyaránt a zeneszerző profizmusát dicsérik. Dicséretes továbbá, hogy bár a képregény és a főhős karaktere nem engedi meg a túlzott realizmust, a készítők mégis igyekeztek minél hihetőbbé tenni a történéseket, ami által a film a mese és a valóság közti vékony válaszvonalon táncol mindvégig.

A Pókember reklám kampánya nem üres ígéretekre épült; Raimi filmjében valóban megszületett minden idők egyik ikonikus szuperhőse, meghódította a vásznat és elindította az adaptációk véget nem érőnek tűnő folyamát. Szerethető karakterei, remek színészei, fordulatokban gazdag forgatókönyve és a szédületes technika egyaránt hozzásegítették a filmet ahhoz, hogy a mai napig az egyik legjobb képregény adaptációként gondolhassanak rá a rajongók és filmkedvelők.

Pókember

Pókember 2

(Spider-Man 2)

Az első rész hangos sikere elkerülhetetlenné tette a folytatást; 2004-ben az összeszokott csapat szinte példátlan módon nem csak hű maradt a működő elvekhez, de több fronton képes volt felül is múlni elődjét. A második részben mindenből többet, nagyobbat és látványosabbat kapunk, ami igaz a legtöbb folytatásra, a Pókember 2 esetében azonban a hozzáértés is többszörösen van jelen, és a lényeg sem vész el.

Az első rész történetét gyönyörű rajzokkal nagyvonalakban bemutató főcím után Peter Parker (Tobey Maguire) elmeséli, hol is tart két évvel később az élete. Pókemberként egyre többen kedvelik, a bűnözést nagymértékben sikerült visszaszorítania, az élet többi területén azonban egymást követik a kudarcok. Pizzafutárnak alkalmatlan, Jameson (J. K. Simmons) sem hajlandó felvenni őt, és az egyetemre sincs ideje. Mary-Jane (Kirsten Dunst) időközben befutott színésznőként, de Peterrel nem tartják a kapcsolatot; bár a lány az első rész végén szerelmet vallott neki, Peter kénytelen volt visszautasítani, döntésének helyességében azonban még mindig nem biztos. Harry (James Franco) az apja nyomdokaiba lépve vezeti a céget, miközben minden erejével azon van, hogy rátaláljon Pókemberre és bosszút állhasson apja haláláért, ami kihat Peterrel való barátságukra is, mivel ő szállítja a Daily Bugle számára a Pókember-képeket. Dr. Otto Octavius (Alfred Molina) az Oscorp cég égisze alatt forradalmi kísérletre készül; a Földön mindössze 17 kg-nyi trícium nevű nemes anyag segítségével a Nap energiáját akarja előállítani másodpercek alatt. A kísérlethez Octavius négy robotkart használ, melyek a gerincébe fúródva egy mikrochip segítségével gondolat útján irányíthatók. A kísérlet azonban nem sikerül, a balesetben a chip megsérül, így az intelligens szerkezet átveszi az irányítást a szerencsétlenségben feleségét és álmait elvesztő tudóson, és megszületik Dr. Octopus. A folytatás minden szempontból ugyanazon az úton halad, mint elődje, de mivel csak egyetlen új szereplőt kell ismertetnie, a rengeteg felszabadult időt saját hasznára fordíthatja, ami Sam Raimi (Pokolba taszítva) rendezésében meg is történik. Az eddig megismert főszereplők mind-mind más hatást váltanak ki ezúttal; Peter továbbra is szimpátiát ébreszt a nézőben, de a már-már irreálisan sok balszerencse miatt még gyengébbnek, még sebezhetőbbnek tűnik, mint a pókcsípés előtt. Ezek a problémák ki is hatnak szuperhős énjére, a magánéleti kudarcokkal együtt élni képtelen fiú elveszti képességeit; néha leesik a falról, képtelen hálót kilőni a csuklójából, romlik a látása és szédíti a magasság. Idővel aztán úgy dönt, feladja Pókember szerepét, és újra a korabeli egyetemisták hétköznapi életét éli. Bármilyen abszurd, ennek a néző is örül, annyi megpróbáltatás és szomorúság után öröm egy boldog, kiegyensúlyozott Petert látni a vásznon, de ez szükségszerűen nem tarthat túl sokáig. Mary-Jane karaktere a szerethető szomszéd lányból átütött a beképzelt Broadway sztárba; bár a film első perceiben még kedvesen viselkedik, miután Peter elkésik az előadásról, rá sem lehet ismerni. Rossz döntések sorozatát hozza meg, amivel ő maga is tisztában van, büszkesége azonban erősebb nála, így történik meg, hogy esküvőre adja a fejét Jameson főszerkesztő fiával, Johnnal (Daniel Gillis). Harry figurája érthető okokból köszönőviszonyban sincs az első részben látottakkal, az időközben cégvezetővé lépett fiút elvakítja bosszúszomja, aminek köszönhetően Mary-Jane is belekeveredik az ő és Pókember ügyébe. A folytatás legjobban megírt karaktere azonban az Alfred Molina (Csokoládé) által remekül alakított Octavius, akinek vágyait, álmait, tragédiáját és ezáltal hibáit és gonoszságát is megérti a néző, köszönhetően a részletesen kidolgozott figurának és a színészi alakításnak. A baleset előtt bemutatott tudós kimondottan kellemes figura; eltökélt, de humoros, jó gondolatai vannak és Peterrel való közvetlensége okán kifejezetten szimpatikussá válik, ami érdekes módon a film végéig így is marad. Noha a tragédia után már bankot rabol, kis híján a halálba taszít több száz embert, nem törődik mások életével és fájdalmaival, a befejezésben ismét öntudatra ébred, és belátja hibáit. J. K. Simmons (Égető bizonyíték) ha lehet, ezúttal még több humoros jelenettel szolgál, fia okán ráadásul több szerepet is kap, a May nénit alakító Rosemary Harris (Csodálatos Júlia) szintén, nem mellesleg hozzá köthető a film egyik lényeges monológja arról, mit is jelent hősnek lenni. Raimi ezúttal is megőrzi az összhangot a különböző műfaji jellemzők között, amit némi horrorral is kiegészít; a baleset utáni műtét ábrázolásával megidézi saját régebbi alkotásainak hangulatát, önmagához hűen némi humorral fűszerezve. Az akciók még látványosabbak lettek, és jóval több szédítő harcjelenetben is lehet részünk; a vonaton zajló verekedés minden idők egyik legjobban megkoreografált jelenete. A romantikus részeknek ismét megvan a varázsa, a beteljesülésre képtelennek tűnő szerelem ezúttal is tartogat meglepetéseket, ahogy drámai jelenetekben sincs hiány, Octavius tragédiája már önmagában is ad egy sötétebb tónust a filmnek. Danny Elfman (Batman) sem ült a babérjain; az eredeti témákat tovább gondolta, valamint az új gonoszhoz szerzett egy igazán remek témát.

Sam Raimi tudja, mi a titka egy jó folytatásnak; az első részben bevált útvonalon kell maradni, okulni a hibákból, mindenből többet adni úgy, hogy mindvégig hű maradjon elődjéhez. A Pókember 2 ezen feltételeknek maradéktalanul eleget tesz, az Alfred Molinával kiegészült csapat ismét eléri, hogy ha kell, könnyeket csaljanak a szemünkbe, pár perccel később pedig hevesen verjen a szívünk, és szorítsunk a hősért, aki ezúttal nem úgy néz szembe a következményekkel, mint a mesékben. Legjobb barátja ugyanis legfélelmetesebb ellenségévé avanzsál, miután minden titok birtokába jut, létjogosultságot adva ezzel a következő résznek.

Pókember 2

Pókember 3

(Spider-Man 3)

Az első két rész sikere után három esztendővel érkezett a mozikba a folytatás, melyben Pókembernek ezúttal nem egy, nem kettő, hanem rögtön három ellenféllel kell megküzdenie, és ha ez nem volna elég, ahogy a plakát hirdeti, önmagával vívja a legnagyobb harcot. Ez nem is jelenthet mást, mint a képregény egyik legizgalmasabb fordulatának, a fekete ruhának megjelenését. Emellett igazi aduásznak számít a Homokember, a Harry féle Új Manó és a fekete ruha okán értelemszerűen megjelenő Venom karaktere is, a stáb változatlan, a papírforma szerint tehát nincs ok az aggodalomra.

De ezúttal a papírforma mit sem ér, mert a stáb hiába változatlan, ha a hozzáállás 180 fokot fordult az előző részek óta. A rendező úgy döntött, ezúttal elrugaszkodik a képregényhez való hűségtől, és többet visz bele saját elképzeléseiből a filmbe, ráadásul érezhetően a fiatalabb korosztályt célozták meg ezúttal, ami nem feltétlenül tesz jót egy sötétnek és depresszívnek beharangozott produkciónak. Az előző részekben látott sémára felépülő, kissé túlságosan is látványos főcím ezúttal is az előzményeket meséli el, miközben felcsendül Danny Elfman (Batman) zeneszerző két új témája is; a fantasztikus Venom-téma, és a fantasztikusan semmilyen és felejthető Homokember-téma is. Az első pár perc aztán megadja az alaphangot a teljes filmhez; Peter (Tobey Maguire) éppen saját magát nézi New York egy forgalmas utcáján, a kivetítőn ugyanis „Szeretünk, Pókember!” feliratok és bevágott képsorok váltják egymást, a város rajong a falmászóért. Peter és Mary-Jane (Kirsten Dunst) szerelme végre beteljesült, de ezúttal a fiú az, akit beképzeltté tesz a siker, önmagától elszállva tudomást sem vesz párja problémáiról, akinek leáldozóban van a csillaga; egy sikertelen szerep után kirúgják a színházból, és énekes-pincérnői állást vállal egy jazz-klubban, Peter tudta nélkül. A fiú éppen hazafelé tart May nénitől (Rosemary Harris), akivel közölte, hogy feleségül akarja venni barátnőjét, amikor hirtelen lecsap rá egy repülő deszkán száguldó maszkos férfi, Harry Osborn (James Franco). Peter egykori barátja ugyanazt a szérumot adta be magának, amitől anno apja hihetetlen erőre tett szert, és végezni akar Pókemberrel, azaz Peterrel. Az üldözés során azonban megsérül, és rövidtávú amnéziája lesz; elfelejti, hogy legjobb barátja az, akin bosszút akart állni. Eközben Flint Marco (Thomas Haden Church) elítélt megszökik a börtönből, de menekülés közben egy homokkal teli verembe zuhan, ahol éppen kísérlet zajlik; a férfi génjeibe homok kerül, aminek köszönhetően bármikor alakot tud váltani, és gyakorlatilag sebezhetetlen lesz, hiszen egész teste homokból van. Feltűnik a színen Eddie Brock (Topher Grace), egy feltörekvő fényképész, aki mindent megtesz, hogy Peter feladatát átvéve Pókember-képekkel nyűgözze le a Daily Bugle főszerkesztőjét (J. K. Simmons). Színre lép továbbá a film folyamát leginkább befolyásoló szereplő, a fekete anyag, ami egy meteorittal érkezik a Földre, Peter tudtán kívül hazaviszi, az anyag pedig később a fiú dühéből és haragjából táplálkozva megfertőzi őt. A történet felsorolt pontjai négy-öt különböző szálon futnak, melyekkel nem az a legnagyobb probléma, hogy önmagukban is elegendőek lennének egy-egy folytatáshoz, hanem az, hogy bár a film előrehaladtával látszólag összefonódnak, a kémia távol marad, és mindvégig idegennek hatnak egymás mellett. Hiába lép szövetségre ugyanis Homokember és Venom, ha csak két-három mondatot váltanak egymással, és sajnos a fekete ruha megnyilvánulása és szerepe is kimerül néhány idétlen jelenetben. Tobey Maguire (Vágta) számára bizonyítási lehetőség a film, hiszen az eddigi szerény Peter helyett most beképzelt önmagát kell alakítania, ráadásul akármennyire is kellemetlen szerep, de be kell mutatnia a fekete anyag hatására önmagából kivetkőző Petert is, szerencsére sikerrel veszi az akadályokat, és mindkét figurájában hiteles tud maradni. Kirsten Dunst (Interjú a vámpírral) karaktere visszatér az első részben látott formájához, a színésznőnek ezúttal sem okoz gondot a megbántott, kétségbeesett, ugyanakkor reménytelenül szerelmes lány figurája, aki azonban nem tudott megbirkózni a rá nehezedő súllyal, az James Franco (Ananász Expressz). Főszereplővé érett karaktere nem csak a játékidőt tekintve dolgoztatja meg, de Peterhez hasonlóan Harry is két különböző szerepben tűnik fel, meglepő módon a nehezebb, azaz a bosszúszomjas, zavart elméjű Harry szerep alakítása sikerült hitelesebbre. Sajnos a többi negatív szereplő sem éri el a Willem Dafoe (Veszett a világ) és Alfred Molina (Csokoládé) által eddig bemutatott szintet; Topher Grace (Traffic) kimondottan gyengén alakít, Thomas Haden Church (Kerülőutak) pedig hiába tehetséges színész, ha a szerepe nem engedi kibontakozni, mindenesetre az ő alakítása így is lényegesen élvezhetőbb, mint kollégájáé. Az eddigi részekben dicséretes összhang itt teljesen felborul, a humoros részekből túl sokat kapunk, de poénokat már csak elvétve találunk bennük, a drámai részek talán csak Flint Marco karakterét tekintve hitelesek, sajnos azonban ezt a részt sikerült a legkevésbé kidolgozniuk a forgatókönyvíróknak. Az akciók természetesen ismét rátesznek egy lapáttal az eddig látottakra, de súlytalanok és irreálisak, a finálé ráadásul követhetetlen és túlzsúfolt, így csak egy-két akciójelenet ér el dicséretes szintet. Az összképet tekintve rengeteget romlott a színvonal az előző részekhez képest, de ezt valamilyen szinten képesek ellensúlyozni bizonyos jelenetek, és mozzanatok. A Homokember születése például felejthetetlen, amikor Peter megszabadul a fekete ruhától és az átkerül Brockra, szintén jól sikerült, amikor pedig Peter a finálé előtt hosszú idő után ismét a piros-kék ruháját ölti magára, és felcsendül az órák óta nem hallott Pókember főtéma, ott pár pillanatra megidéződnek az előző részek.

Sajnos a trilógia záró része messze alulmaradt, túlvállalta magát. A kidolgozatlan régi és új karakterek, a kiszámítható fordulatok, a helyenként kellemetlen párbeszédek és jelenetek néha el is feledtetik a nézővel, hogy egy Pókember filmet néz, de a rengeteg hiba alatt még így is ott van a lényeg, és ez az, ami miatt a Pókember 3 összességében nem rossz film. Hibái ellenére legtöbbször még mindig egy szerethető alkotás, ami bár nem rezegteti meg az elődök által nagyon magasra tett lécet, szórakoztat és kikapcsol, talán jobban is, mint kellene.

Pókember 3

10-01-09

» 2010 / 02

2010. jan. 9. 19:06 | Írta: Dealer | Premier | 10 Komment

Sherlock Holmes

(Sherlock Holmes)

Sir Arthur Conan Doyle író legendás figurája 1887-ben találkozott először az olvasókkal, sikere azóta töretlen volt egészen az utóbbi néhány évtizedig, amikor John McClane, James Bond és Jason Bourne mellett nem volt igény egy túlzóan modoros, csendes, vérbeli angol detektívre. A rajongók négy regény, ötvenhat novella, megannyi televíziós és mozis változat után egyre kevesebbszer találkozhattak kedvencükkel, mígnem James Bond és Batman után a nyomozót is utolérte végzete; Guy Ritchie (Spíler) rendezésében úgy élvezhetjük Sherlock Holmes kalandjait, ahogy még soha.

Legalábbis ami a filmvásznat illeti, hiszen a fenti állítás kizárólag Holmes mozgóképen történő megjelenését illetően érvényes. Doyle figurája az eredeti regényekben alapos kémiai és anatómiai ismeretekkel rendelkezik, kiváló bokszoló és kardforgató, játszik hegedűn és betéve ismeri a brit törvényeket, ráadásul nem veti meg a drog és az alkohol bizonyos formáit sem, tehát – akárcsak a Casino Royale és A Quantum csendje modernizált titkosügynöke – a Robert Downey Jr. (Vasember) által fenomenálisan megformált karakter közelebb áll írója elképzeléseihez, mint elődei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy garantáltan szimpátiát vált ki a nézőből, sőt! Bár Holmes klasszikus és megszokott megjelenésű változatánál lényegesen több azonosulási pontot kínál, Downey Jr. karaktere olyannyira egoista, cinikus és már-már elviselhetetlen, hogy az egy lépés távolság a film teljes hosszában leküzdhetetlennek bizonyul. A néző nem ismeri meg jobban a nyomozót, el nem ítélhető, de sajnálatos módon in medias res kezdésének köszönhetően nem derül fény sem Holmes, sem pedig Watson (Jude Law) múltjára, utóbbi ráadásul éppen házasodni és elköltözni készül, ezért a film néha már egy folytatás látszatát kelti a nézőben. A Spíler nyitányához hasonló indulás után rögtön egy akció kellős közepébe csöppenünk; Holmes, Watson és a Scotland Yard a fekete mágia zászlója alatt rituális gyilkosságokat elkövető Lord Blackwood (Mark Strong) elfogására készül. Holmes bemutatkozása hatásosra sikerül, a filmben többször is használt módon először lassítva láthatjuk, hogy tervezi a nyomozó ellenfele hatástalanítását, majd mindezt élőben, követhetetlenül élvezhetjük ismét. Időközben megérkezik Watson, aki bár lényegesen elegánsabb és összeszedettebb hű társánál és jó barátjánál, maga is konyít valamit a harcművészetekhez, így ketten ártalmatlanítják a szertartás résztvevőit, és átadják a rendőrségnek Lord Blackwoodot, akit halálra ítélnek. Kivégzése előtt egy nappal azonban magához hívatja a megoldandó ügyek hiányát nehezen viselő nyomozót, hogy a Jelenések Könyvéből idézve tudassa vele; közel a vég. Az akasztás után, bár Watson maga állapítja meg a Lord halálát, a temetőőr szemtanúja lesz Blackwood távozásának, így a híres hírhedt nyomozópáros kénytelen utánajárni az ügynek.

A történet meglepően sok fordulatot rejt magában, a Mark Strong (Spíler) által visszafogottan alakított Blackwood figurája bár meglehetősen egysíkú, kellőképpen borzolja a kedélyeket, ahhoz eleget láthatjuk, hogy felmérjük az erőviszonyokat, viszont a film jelentős részében átadja a helyét a hősöknek, akiket ennek köszönhetően valamivel jobban megismerhetünk. Strong azonban ennél jóval tehetségesebb és nagyobb volumenű színész, figurájának elbagatellizálása kihagyott lehetőség, könnyen lehetett volna emlékezetes főgonosz alakítás is. Amennyire azonban háttérbe szorul a Gonosz földi helytartója, annyival jobban megismerhetjük a titokzatos Holmest, és a Jude Law (exIstenZ – Az élet játék) által hibátlanul játszott Watson doktort, és kettejük kapcsolatát. Biztos alapokon nyugvó barátságuk oka talán éppen az, hogy zseniális logikájukon túl semmi azonos nincs bennük, tűz és víz, azonban nem kioltják, sokkal inkább kiegészítik egymást. Kapcsolatuk valamilyen szinten hasonló, mint a Halálos fegyver sorozat főhőseié, Watson és Murtaugh (Danny Glover) a higgadtságot, megfontoltságot képviselik, Holmes és Riggs (Mel Gibson) egyaránt forrófejűek, hirtelen haragúak, rossz döntéseket mégis csak nagyon ritkán hoznak. Éppen ezért sajnálatos, hogy bár a film legélvezetesebb pillanatai kétségtelenül azok, amikor mindketten jelen vannak, a kettejük közti kötelék átérezhetetlen, hangsúlytalan és már-már jelentéktelen. Holmes inkább egy magának való férfi, aki tisztában van vele, mennyire elviselhetetlen, ezért gyermeteg módon ragaszkodik barátjához, aki azonban éppen esküvőjére készül, menyasszonyával az összeköltözést tervezgetik. Watson részéről azonban teljesen érthetetlen a kötődés, Holmes az első találkozás alkalmával vérig sérti szíve választottját, hajnalban játszik a hegedűjén, ellopja Watson ruháit és nem mellesleg kísérletezik a kutyáján, azaz a létező legrosszabb lakótárs, akit az ember elképzelhet. Ugyanakkor dicséretes, hogy a romantika a lehető legmesszebb áll a filmtől, talán csak annyira van jelen, mint Chistopher Nolan (A tökéletes trükk) Batman filmjeiben, kiváltképp az elsőben. A Rachel McAdams (Szerelmünk lapjai) által alakított Irene Adler ugyanis bár fülig szerelmes Holmesba, a férfi bölcsen visszautasítja a szélhámos nőt, aki mellesleg mellékszereplőként sem bír túl nagy jelentőséggel, ugyanakkor ő a kapocs Holmes nemeziséhez, James Moriarty professzorhoz. A regényekben gyakran szereplő ősi ellenfél a filmben két rövid jelenet erejéig látható, arca azonban végig takarásban van, ennek és a finálé után elejtett mondatoknak köszönhetően egyértelmű, hogy ő lesz a folytatásban Holmes és Watson ellenfele. A további mellékszereplők McAdamshez hasonlóan nem végeznek többet tisztességes munkánál, sem a Lestrade felügyelőt alakító Eddie Marsan (Miami Vice), sem pedig a Watson feleségét játszó Kelly Reilly (Eden Lake) nem nyújtanak emlékezetes alakítást.

Sokkal inkább maradandó élmény a Philippe Rousselot (Constantine – A démonvadász) fantáziájának köszönhetően elénk táruló XIX. századi London képe. A kizárólag a szürke sötétebb tónusaiból felépülő város rozsdás, olajfoltos felülete le sem tagadhatná az ipari forradalmat, emellé a szemet gyönyörködtető látványvilág mellé társul még Hans Zimmer (Gladiátor) fantasztikus zenéje, ami ezúttal nem csupán az egyik legnagyszerűbb filmzeneszerző rutinját rejti magában, hanem egyúttal egy teljesen új stílus jegyeit is felmutatja, a Zimmertől elvárható és megszokott dinamizmus ezúttal kizárólag évszázados hangszerek segítségével készült el. Ami miatt a film végül alig lett több egy átlagos akcióvígjátéknál, az éppen a műfaji megnevezésben szereplő két kategória egymással szembeni aránytalansága. Sherlock Holmes ugyanis egy nyomozó, akinek páratlan harctudását csak páratlan logikája múlja felül, mindez igaz Watsonra is, párosuk pedig egy fekete mágiával foglalkozó sorozatgyilkos után nyomoz, miközben a halállal néznek farkasszemet, így a humornak nincs olyan szinten létjogosultsága, mint ahogy azt a filmben láthatjuk. Mert bár a karakterekből és az első osztályú színészi játékokból kifolyólag a főszereplő páros kötelező jelleggel szolgáltatja a vicces jeleneteket, ezek a szcénák határt nem ismerve árasztják el az egész filmet, az egyébként igazán remek akciójelenetek és az eleve megkérdőjelezhető hitelesség rovására. A film stílusához sokkal inkább illett volna egy olyan visszafogott humor faktor, mint amilyet a Die Hard vagy éppen a Halálos fegyver filmek esetében megszokhattunk, ehelyett inkább sejlik fel a nézőben a Men in Black – Sötét zsaruk vagy a Maverick – Halálos póker stílusa, de ami ezeknek a filmeknek jól állt, az a Sherlock Holmes néhol grandiózus, néhol az utolsó képkockáig reális akciójeleneteihez egyáltalán nem illik.

Guy Ritchie Holmes elképzelése úgy forradalmasítja a figurát, hogy a gyökerekhez nyúl vissza, így Ian Fleming után ezúttal Doyle regényei és írásai is teljes valójukban elevenednek meg a vásznon. Robert Downey Jr. és Jude Law párosa, bár nem ér elődei nyomába, mindenképpen emlékezetes marad, ahogy a soha nem látott módon ábrázolt XIX. századi London és az ehhez tökéletesen illeszkedő zene is, miközben a rendező vadonatúj stílusban, de önmagához még mindig hűen mozgatja a szálakat. Hibái ellenére nagyon is szerethető film a Sherlock Holmes, ami rengeteg kellemes pillanatot és élvezetes két órát ígér a nézőnek, a folytatást pedig remélhetőleg hasonló stílusban, de a hibákból okulva valamivel eredményesebben élvezhetjük hamarosan.

Sherlock Holmes

Magyarországi premier : 2010.01.07.

10-01-02

» 2010 / 01

2010. jan. 2. 19:53 | Írta: Dealer | Portré | 21 Komment

Portré

Ridley Scott

Szárnyas fejvadász

(Blade Runner)

A Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal című könyve alapján készült film bemutatása évében, 1982-ben nem találta meg a közös hangot a nézőkkel, komoly bukást könyvelhetett el mind kritikai, mind bevételi szempontból. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire a cyberpunk műfaj kedvelői felfedezték maguknak, mára azonban kultikus státusznak örvend, a rendező legszemélyesebb művének tartja, Hollywood pedig e filmen keresztül fedezte fel magának a legsikeresebb science-fiction regények íróját, aminek köszönhetően később olyan filmek készülhettek el, mint a Total Recall – Az emlékmás, a Különvélemény vagy a Kamera által homályosan.

2019-ben a Tyrell Corporation elkészíti a Nexus 6 sorozatot, az emberekre tökéletesen hasonlító, náluk fizikailag erősebb, intelligenciában tervezőjük szintjén lévő másolatokat, hogy a külső területeken, közeli bolygókon hasznosítsák őket a veszélyes felkutatás és gyarmatosítás folyamatában. Egy lázadást követően azonban öt replikáns megszökik, felkutatásukra és elpusztításukra pedig egy visszavonult fejvadász, Rick Deckard (Harrison Ford) kap megbízást. Nem is sejti, hogy nem egyszerű rutinfeladatról van szó, Roy Batty (Rutger Hauer), Leon (Brion James), Zhora (Joanna Cassidy) és Pris (Daryl Hannah) ugyanis külön-külön is közel legyőzhetetlenek, ráadásul az ötödik másolat, Rachael (Sean Young) a férfi számára más okból is fejtörést okoz. A közel három évtizeddel ezelőtt vászonra álmodott film időtálló látványvilága lenyűgöző, Ridley Scott jövőképe táptalaja volt olyan rendezőknek, mint Luc Besson (Az ötödik elem) vagy Danny Cannon (Dredd bíró), a felszínen rothadó és nyüzsgő nagyváros fentről tekintve gyönyörű álarcot visel. A díszletek mellett az állandóan zuhogó eső, a túlnyomó részt éjszakai felvételek és az ablakréseken szüntelenül beszűrődő vakító fények is elősegítik a komor hangulatot, ennek, és a többnyire ésszerűen ábrázolt technikai újításoknak köszönhetően a Szárnyas fejvadász jövőképe az egyik leghitelesebb, amit valaha vásznon láthattunk. A film mai szemmel tekintve szokatlanul lassú tempójához remekül illik a Vangelis (Nagy Sándor, a hódító) komponálta zene, ami egyszerre higgadt és idegtépő, a hozzá párosított képtől függően hordozhat fatalista vagy heroikus üzenetet is, science-fiction esetében pedig példátlanul bátor választás. A zenét jellemző kettőség egyaránt értelmezhető a főszereplőre, aki bár rezzenéstelen arccal végzi el munkáját, a négy fal között egy üveg ital társaságában minden újabb elkövetett gyilkosságot elsőként él meg, a történet romantikus vonalának iróniáját éppen ezért szolgáltatja az, hogy legjobban Rachael nevű célpontja ismeri őt. A Harrison Ford (A szökevény) által életre keltett karakter színészileg igazi akadálypálya, hiszen az Anger Zsolt (A nyomozó) alakította önkéntes detektívhez hasonlóan Deckard sem hagyja magát elragadtatni, kollégái és felettesei szemében érthető módon ő a legjobb választás egy hasonló küldetésre, hiszen egy külső szemlélő számára maga a tökéletes, érzelmek nélküli gyilkológép. Ford túl a Csillagok háborúja filmek és Az elveszett frigyláda fosztogatói sikerén élete egyik legjobb alakítását nyújtja, karaktere hibái ellenére is szimpátiát ébreszt a nézőben, a negatív pólust képviselő Rutger Hauer (Sin City – A bűn városa) figurája pedig ennél is több, összetettebb érzést. A léte okozta korlátaival küzdő Roy kétségbeesetten keresi a megoldást korai pusztulása elkerülésére, miközben mindent és mindenkit elpusztít, csak hogy minél előbb találkozhasson teremtőjével, és kérdőre vonhassa hibáiért. Egyszerre elesett, szánalmas és a végtelenségig gonosz figura, aki a befejezésben megmutatja előbb állati, majd az embereknél is emberibb oldalát, miközben a tenyerén átütött szöggel és a fehér galambbal szimbolikus, bibliai figurává érik. A mellékszereplők jobbára egytől-egyik érdekes és pazarul megformált karakterek, a Daryl Hannah (Kill Bill) alakította Pris mintha a Batman képregényekből ismerős Harley Quinn még kegyetlenebb változata lenne, a magyar származását mára legendává érett jelenetben büszkén vállaló Edward James Olmos (Csillagközi romboló) néhány rövid egysorosával pedig a film legtitokzatosabb és talán legszimpatikusabb figurája lesz. A rajongók fantáziáját a mai napig foglalkoztató, és megválaszolatlan kérdéseket feltevő zárójelenetnek is ő ad értelmet, és gyenge lábakon álló választ arra a kérdésre, vajon Deckard maga is replikáns vagy sem.

Böszörményi Gábor szerint a Fritz Lang rendezte Metropolis és a Stanley Kubrick egyik legjobb filmjének tartott 2001 – Űrodüsszeia mellett a Szárnyas fejvadász tekinthető a műfaj mérföldkövének, amiben kénytelen vagyok igazat adni. Kiforrott mestermunka, ami nem csak feszegeti a kérdést, miszerint jogosult-e az ember a teremtésre, de meg is válaszolja azt. Ridley Scott víziójában a replikáns az ember fölé emelkedik, az Istent játszó ember rádöbben, hogy nincs joga pusztítani, az üzenet pedig egy páratlanul magával ragadó környezetben érvényesül fantasztikus színészek tolmácsolásában.

Szárnyas fejvadász

Gladiátor

(Gladiator)

A hadvezérből lett rabszolga, majd rabszolgából lett gladiátor történetét elmesélő, 2000-ben készült film nem csak számtalan díjjal, rekord költségvetéssel és bevétellel büszkélkedhet, de magáénak tudhatja a DVD piac virágzásának kiváltó okát, valamint a Quo Vadis?, a Ben-Hur és a Spartacus után néhány évtizeddel újraértelmezte a peplum-filmeket, melynek köszönhetően többek között Oliver Stone (Nagy Sándor, a hódító) és Wolgang Petersen (Trója) is hozzátehettek a műfajhoz.

Maximus Decimus Meridius (Russel Crowe) Róma virágkorában Marcus Aurelius (Richard Harris) hadvezére, páratlan tehetségű stratéga, félelmet nem ismerő harcos, becsületes, szerető férj és családapa. A germánokkal vívott csata után a haldokló Marcus Aurelius őt teszi meg utódjául, ám az éjszaka leple alatt a császár fia, Commodus (Joaquin Phoenix) féltékenységében megöli apját, így a cím őt illeti. Maximust és családját kivégezteti, és bár a hadvezér megmenekül, hazaérve holtan találja szeretteit. Rabszolga sorsa jut, ám miután gladiátornak adják, gazdái felfigyelnek a csatatéren szerzett tapasztalataira és hihetetlen erejére. A nép egyhamar a szívébe zárja, a bosszúvágytól fűtött harcos pedig Rómába kerül, ahol a felesége és fia gyilkosának uralkodása alatt rendezett gladiátor játékok résztvevője lesz a Colosseumban. A filmművészet indulása óta számtalanszor kiaknázott, és újraértelmezett bosszú történetek jól megszokott vázára épülő film nem fordulataiban, sokkal inkább környezetében és stílusában képes újat nyújtani. A történelmi időkbe helyezett mű bár csak óvatosan lép le a kitaposott ösvényről, grandiózussága, részletekig ható pontossága, fantasztikus zenéje és népmesébe illően fekete-fehér karakterei okán a közönség a tenyerén hordozta, és a mai napig az utóbbi évtizedek egyik legjobbjaként tartják számon. A fantasztikus díszleteknek és speciális effektusoknak köszönhetően szemet gyönyörködtető látványvilág, valamint Hans Zimmer (A szikla) és Lisa Gerrard (Ali) első osztályú zenéje mellett a színészek érdeme, hogy a film több lett egy üres sablonokra épülő produkciónál. A Russel Crowe (Szigorúan bizalmas) által életre keltett Maximus első nézésre talán nem több egy bosszúszomjas katonánál, de az elrejtett mozdulatok és párbeszédek, a sajnálatos módon ritkaságszámba menő bensőségesebb jelenetek többet árulnak el a karakterről. A film legjobb alakítása azonban sokkal inkább köthető Joaquin Phoenix (A nyughatatlan) nevéhez, az általa megformált Commodus árnyaltabb karaktere több lehetőséget rejt magában, és az apja büszkeségéről áhítozó fiú, a kegyetlen zsarnok, a számító gazember és a kétségbeesett, megvetett uralkodó szerepében is zseniális. A mellékszereplők közül Djimon Hounsou (Constantine – A démonvadász) és a forgatás közben elhunyt Oliver Reed (Münchhausen báró kalandjai) alakítása kiemelkedő, mellettük azonban sokat von le a film értékéből az olyan fontosabb szereplők szürke játéka, mint Connie Nielsen (Kiképzőtábor) vagy Derek Jacobi (A Sakál napja). A forgatókönyv érezhető hiányosságait és néhol már zavaró egyszerűségét a rengeteg, elképesztő sebességű, erejű és látványú csatajelenet kompenzálja. A filmet indító germánok elleni küzdelem és a gladiátorok vérgőzös, reménytelen harca az oroszlánokkal vagy a többszörös túlerővel szemben beszippantja a nézőt, a súlyos kardcsapások és csatakiáltások pedig addig nem engednek a szorításból, amíg mindkét fél talpon van. Maximus és Commodus első találkozása a Colosseumban, kettejük végső harca vagy a császár kétségbeesett jajveszékelései, miután Maximus több ízben is megalázza őt Róma népe előtt mind emlékezetes jelenetek, ám a film nem képes teljes játékideje alatt a túlzások elfogadhatóságának határán maradni, és ahogy halad előre a történet, sűrűsödnek a számtalanszor hallott monológok, és sokszor látott fordulatok, melyek mind a film hitelességét rombolják. Ez a folyamat sajnálatos módon éppen a bátor befejezésben teljesedik ki, kellemetlen utóízt kölcsönözve így az egész produkciónak.

A Gladiátor történetének egyszerűsége és már-már túlzó jelenetei okán közel sem hibátlan film, de ellentétben James Cameron (Titanic) utóbbi filmjeivel nem kizárólag a látványosságra és grandiózusságra épít, a nagyszabású produkció ugyanis rejt magában néhány remek színészi alakítást, fantasztikus zenét és fényképezést, és némi emberséget is. A régi időket megidéző naiv mese becsületről, hősiességről és bajtársiasságról, mely persze végeredményben ledobja magáról a kijelentést, miszerint a bosszú és a harag rossz tanácsadó.

Gladiátor

A Sólyom végveszélyben

(Black Hawk Down)

A Sólyom végveszélyben a Szomáliában a ’90-es évek elején történt forrongásokat használja talajául, de valójában csak egy be nem járatott terepen próbálja bemutatni, milyen kegyetlen is a háború. Persze az alaptézissel mindenki tisztában van, de Steven Spielberg (Ryan közlegény megmentése) 1998-ban forradalmi és naturalisztikus módon mutatott ízelítőt a háború borzalmaiból, amikor szűk negyed órára bepillantást engedett a normandiai partraszállás eseményeibe, és valószínűleg más rendezők mellett ez ihlette meg Ridley Scott-ot is, aki erre az újszerű bemutatás módra építette fel több, mint két órás filmjét.

Azáltal, hogy a harcmező ezúttal nem Vietnám vagy a Közel-Kelet, a film komoly előnnyel indul, hiszen egy soha el nem beszélt történetet használ fel a közönség számára jobbára ismeretlen konfliktusról, de Scott sajnos nem használja ki kellőképpen a helyszín nyújtotta lehetőségeket. A rövid bevezetőben megpróbálja ismertetni az alapkonfliktust, de szűk fél órával később már teljesen jelentőségét veszti a helyszín és annak minden sajátossága, annak ellenére, hogy a George Harris (Torta) alakította Atto karakterének elrablásával és fogva tartásával látszólag más mederbe terelődik a történet. A Szomáliában állomásozó egységek a diktátor elfogását célul kitűző, 45 percesre tervezett akciója balul sül el, amikor az egyik Black Hawk helikopter lezuhan a városban. A katonák első szabálya szerint senkit nem hagyhatnak hátra, így az új elsődleges cél a lezuhant helikopter személyzetének kimentése lesz, aminek köszönhetően 16 órán át tartó vérfürdő veszi kezdetét. Talán megtévesztő lehet a nívós nevekből álló stáblista, hiszen a legtöbb színészre rá sem ismerünk, mindannyian mellékszereplők, és sorsuk egyformán a véletlenen múlik. Kiemelkedő alakításról egy többszereplős darabban, ahol az akciójelenetek alkotják a film túlnyomó részét, nem igazán lehet beszélni, de Eric Bana (Hulk), Sam Shepard (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford) és a nemtörődömségének köszönhetően kissé hiteltelen Tom Sizemore (Szemtől szemben) nagyon sokat adnak a produkcióhoz. A mérleg másik nyelvében azonban jóval többen vannak, Josh Hartnett (Alvilági játékok), Orlando Bloom (Trója) és a kiábrándítóan gyenge Ewan McGregor (Trainspotting) folyamatosan kizökkentik a filmet medréből, különösen a McGregor által alakított Grimes, aki irodai aktakukacból avanzsál háborús hőssé. A maga abszurd módján csodálatosan fényképezett film audiovizuális gyönyör, ami kép- és hanghatásaival a lehető legközelebb hozza a háborút és annak borzalmait, a Spielbergtől kölcsönvett realizmust sokszorosára nagyítva tálalja, de sajnálatos, hogy a kiemelkedő technika mellett alig sorolható fel érdeme. A történet és a forgatókönyv hiányosságai nem róhatók fel hibaként, hiszen a film megtörtént eseményeket dolgoz fel Mark Bowden naplója alapján, azonban kétséges, hogy mennyi valóságalappal rendelkeznek bizonyos mozzanatok. A túláradó hazafiasság és a halál torkában is diadalmaskodó bajtársiasság ugyanis végleg hiteltelenné teszik a filmet, az efféle túlkapásokat pedig nem feledtetik a huzamos idő után idegtépő harctéri jelenetek sem. A dramatizálás és túlzó moralizálás mellett sajnos nem ritka az öncélú naturalizmus, és a ’80-as évek B-kategóriás akciófilmjeit megidéző bárgyúság, legalábbis ami az ellenfél létszámából eredő túlerőt, illetve annak semmibevételét illeti. Dicséretes, hogy Ridley Scott mennyi szálat és szereplőt tud egyszerre kézben tartani, hiszen a játékidő előrehaladtával egyre több és egyre nagyobb csoportot kell bemutatnia és nyomon követnie a hajnali mentőakcióig. Hans Zimmer (A szilka) zenei betétei ezúttal sem okoznak csalódást, noha gyakran belesimulnak a fülünk mellett sípolva elszáguldó töltények és felrobbanó gránátok zajába, a kevésbé akciódús jelenetekhez viszont tökéletes aláfestést biztosítanak.

Ridley Scott elképzelése a háborúról jó irányból közelíti meg a témát, de az elképesztő látvány és a végletekig naturalisztikus akciójelenetek mögött sajnos nincs semmi, csak bántó együgyűség, a sejteni vélt hangvételtől teljesen elütő módon hangoztatott hazafiasság és bajtársiasság, jobbnál jobb színészek, akik kényelmetlenül érzik magukat a rájuk írt jelentéktelen szerepekben, és zavarba jönnek a szájukba adott hiteltelen egysorosoktól. A Sólyom végveszélyben bizonyos szemszögből forradalmasította a háborús filmek műfaját, hiszen azóta is készültek hasonló hangvételű filmek, melyeknek többségével azonban tartalom hiányában nem veheti fel a kesztyűt.

A Sólyom végveszélyben

Trükkös fiúk

(Matchstick Men)

Ridley Scott 2003-ban két, számára addig ismeretlen műfajban is kipróbálta magát, tette mindezt egyetlen filmben. A Nicolas Cage (Ál/Arc) és Sam Rockwell (Hold) főszereplésével készült produkció elsősorban szélhámosfilm, másodsorban pedig családi dráma. Míg előbbi magában hordozza a vígjáték elemeket, utóbbi jobbára az érzelmes fordulatokat, legyen az pozitív vagy negatív megközelítésű, a Trükkös fiúk mindkét jellemző jegyet magán viseli, és első osztályúan játssza meg lapjait, hogy a nézőt eleinte elszórakoztassa, majd elgondolkoztassa, mígnem legvégül maximálisan méltó lesz címéhez.

Roy Waller (Nicolas Cage) nem hétköznapi ember. Amellett, hogy társával, Frank Mercerrel (Sam Rockwell) évek óta abból élnek, hogy kizsákmányolnak mindenkit, akit lehet, Roy allergiás a koszra és a porra, ha valaki cipővel lép a szőnyegére vagy nyitva hagy egy ablakot, azonnal rohama lesz, ha pedig pár percnél többet kell a szabadban töltenie, kis híján begőzöl. 14 éve elvált akkor terhes feleségétől, láncdohányos, társán kívül senkivel nem tart állandó kapcsolatot, egyszóval elviselhetetlen. Mintha a Tony Shalhoub (Szükségállapot) nevével fémjelzett Monk című sorozat címszereplőjét összegyúrnánk a Lesz ez még így se főszereplőjével, és megszoroznánk tízzel. A film kezdetén éppen egy naiv háziasszonynak adnak el egy víztisztító berendezést a bolti ár nyolcszorosáért, miközben garantált ajándékkal is kecsegtetik, majd a csalás után magukat másnak kiadva megnyerik a férjet is, így egy átlagos, tisztességes amerikai éves fizetésének felét teszik zsebre egy nap alatt. Az évek alatt szerzett rutinnak köszönhetően a helyzet már nevezhető állóvíznek, ebbe hajít bele egy óriási követ az élet Angela (Alison Lohman) képében, aki Roy soha nem látott lánya. A pszichológus tanácsára Roy megismerkedik a 14 éves, nagyszájú lánnyal, és bár eleinte csak teherként tud tekinteni a gyermekre, lassan rájön, hogy apának lenni nem is olyan rossz, a közös programok alatt kezdi megérteni az élet értelmét, és már nem csak éli, hanem élvezi is az életét. Éppen jókedve sodorja bajba, amikor könnyelműen rábólint Frank rizikós ajánlatára. Ezúttal nem háziasszonyokat igyekeznek kizsákmányolni, hanem egy befolyásos, veszélyes, de vesztére szemtelenül gazdag embert. Alison azonban hamar rádöbben, hogy édesapja valójában nem régiségekkel foglalkozik, ahogy azt állítja, és egészen megtetszik neki a szélhámos élet. Mint minden szélhámosfilmnek, a Trükkös fiúknak is a stílus és a színészek a legnagyobb erősségei, előbbi Ridley Scott kezében biztos helyen van, a vágások, beállítások és a fantasztikus betétdalok Hans Zimmer (A szikla) zenéjével kiegészülve jelentenek garanciát ebben a kérdésben. Színészileg pedig az élete csúcsformájában lévő Nicolas Cage zavart figurája oldja meg azonnal a kérdést, Sam Rockwell és Alison Lohman (Pokolba taszítva) játéka már csak afféle ráadás. Cage a Las Vegas, végállomás és a Veszett a világ óta nem alakított ilyen magával ragadóan, karaktere együttérzésre kiválóan alkalmas, egyszerre agyafúrt, szerencsétlen, humoros és Alison képbe kerülésével egyre inkább érzelmes ember. A kevés mellékszereplő alakítását szintén csak dicsérő szavak illethetik, a Roy pszichológusát alakító Bruce Altman (Halálos hajsza) és a nagy átverés áldozatának szerepében brillírozó Bruce McGill (A remény bajnoka) egyaránt rengeteget adnak hozzá a filmhez. Az Eric Garcia könyvéből készült forgatókönyv már a kisebb csavarokkal és a szélhámosok trükkjeit bemutató részekkel is első osztályú, a film utolsó fél órájára pedig számtalan meglepetést képes még szerezni. És éppen ez okozza a Trükkös fiúk vesztét, mert bár a fináléig közel kifogástalan filmet kapunk valóban ritkaságszámba menő színészi alakításokkal és nagyon jól megírt dialógusokkal, a fordulatok sorozata az egész addigi művet hiteltelenné teszi, ráadásul úgy, hogy olyan elképesztően rossz érzéseket és indulatokat vált ki a nézőből, amit az utolsó percekben már hiába is próbál helyre hozni.

Érdekes, de mindenekelőtt sajnálatos kettőség jellemzi a Trükkös fiúkat, nagyon sokáig egy igazán szerethető feel good film, elképesztően megírt forgatókönyvvel és párbeszédekkel, valamint remek színészi játékkal, de sajnos ebből az utolsó jelenetre semmi nem marad, szép lassan összedől az addig gondosan felépített kártyavár, amelyről nem is hinnénk, hogy lehet gyenge pontja. Ez persze nem von le semmit a film nagyobb részének értékéből, a záró jelenetig minden idők egyik legügyesebben megírt filmjét élvezhetjük.

Trükkös fiúk

Hazugságok hálója

(Body of Lies)

Ha valamiről, hát az iraki helyzetről igazán nehéz 2008-ban újat mondani. A téma kiaknázását még a Sivatagi cápák kezdte 1999-ben, azóta olyan filmek készültek el a témában, mint A királyság, a Sziriana vagy a Gyilkos megszállás című sorozat. Ridley Scott Hazugságok hálója című filmje is csak végigjárja az utat, meg sem próbálva bármit hozzátenni vagy elvenni a témában készült filmek által felépített összképből.

Roger Ferris (Leondardo DiCaprio) a CIA egyik legjobb ügynöke, a Közel-Keleten van bevetésen, minden akció élvonalában ott van, és minden küldetésből győztesen kerül ki. Szakmai tapasztalata és ismeretsége az arab világgal kapcsolatban különlegesebbé teszi még feletteseinél is. Ed Harris (Russel Crowe) szintén CIA ügynök, szintén az egyik legjobb a munkájában, de más módszerekkel dolgozik. Ami Rogernek a gépfegyver, az Ednek a laptop és a mobiltelefon, mindig mindenről tud, és minden problémára van megoldása, amikor azonban egy terroristavezér nyomába lépnek, és Roger a jordán titkosszolgálattal köt megállapodást, kicsúszik lába alól a talaj. A Leonardo DiCaprio (A Tégla) alakította Roger túl arrogáns és túl magabiztos ahhoz, hogy észrevegye; belekeveredett a hazugságok egy olyan hálójába, amelyből nincs, vagy csak nagy áldozatok árán van kiút. A történet nem nyújt semmi újat, sem meglepőt, és sajnos a karakterek is mintha egy már sokszor látott filmből kerültek volna elő. DiCaprio látványosan nem érzi jól magát szerepében, és kimondottan hiteltelen akcióhős, Russel Crowe (Szigorúan bizalmas) pedig A bennfentes című filmben látott figuráját porolta le és csupán egy kicsivel több lazaságot kellett hozzáadnia, láthatóan a kisujjából rázta ki a karaktert. Kettejük kapcsolata viszonylag sok lehetőséget rejtett volna magában, ám ez kimerül az acsarkodásban, és néhány humorosnak szánt sértegetésben. A mellékszereplők közül egyedül Mark Strong (Spíler) alakítása emelkedik ki, ő azonban szerez néhány kellemetlen percet a főszereplőknek a közös jelenetekben, hibátlan játéka mellett csak élesebb a kontraszt, és fénybe kerül a két főszereplő összes gyengesége és hibája. Az Aisha szerepét alakító Golshifteh Farahani (Félhold), valamint az Omar Sadiki kulcsfontosságú figuráját unatkozva játszó Ali Suliman (Mennyország most) egyaránt súlytalan alakítást produkálnak, az előbbi által a filmbe csempészet romantikus szál pedig egyáltalán nem illik egy ilyen stílusú kém-thriller produkcióba, bár rengeteg konfliktushelyzet kiindulópontja lehet, és lesz is. Említésre méltó azonban az ilyen témájú és helyszínválasztású filmeknél megszokott remek fényképezés és operatőri munka, ami, ha lehet, ezúttal még magasabbra teszi a lécet. Ezzel remek összhangban van Marc Streitenfeld (Amerikai gengszter) zenéje, ami bár a szokásos sémára építve óvatosan vegyíti a tradicionális arab zenéket a keményebb, ütemesebb rock alapokkal, szerez néhány kellemes meglepetést. Az akció jeleneteket nem érheti panasz, a meglehetősen lassú tempójú filmben általában jókor érkeznek, és nem esnek túlzásokba sem, legalábbis hitelesebbek, mint a történet néhány fordulata. Különösen megmosolyogtató ezek közül a kegyetlennek és veszélyesnek bemutatott jordán titkosszolgálat több ízben történő megbocsátása és segítsége az őket állandó jelleggel kijátszó és átverő amerikai titkosügynök iránt, vagy a kiábrándítóan bátortalan befejezés, ahol egy szájba rágott üzenet formájában virágot bont a háborúellenes propaganda. (Ami kimondottan érdekes az azt megelőző negyed óra fényében, a film itt a saját farkába harap.) Hogy az alapvetően jónak mondható hozzávalókból Ridley Scott nem tudott maradandót alkotni, valószínűleg annak köszönhető, hogy egyáltalán nem foglalkoztatta sem őt, sem színészeit a téma. Legalábbis rendezésén ez érződik, pusztán egy elvégzendő feladatként tekintett rá, és így nem is lett több annál.

A Hazugságok hálója nem több, és nem kevesebb, mint egy tisztességes iparosmunka. Az iraki helyzetről szóló akció-thrillerek sorába úgy állt be, hogy a tehetséges rendező és a remek színészek ellenére is képtelen kilógni onnan, mellőz minden újszerűséget legyen szó a történetről, a karakterekről, a dialógusokról, a zenéről vagy éppen az akciójelenetről. Ha valamiben kiemelkedőbb az átlagnál (feszültségteremtés), azt azonnal kompenzálja más területen jelen lévő gyengeségével (romantika), így aztán végkicsengésében olyan, mintha meg sem történt volna.

Hazugságok hálója

10-02-06

10-01-23

10-01-16

10-01-09

10-01-02

Link

Archívum

Kategóriák